Eredetileg úgy terveztem, hogy írok a tizenkét dologról tizenkét bejegyzést, mert adja magát, hogy ezt tegyem, de akkor még nem olvastam el a könyvet. Azóta elolvastam, és tudod mit? Nem írok tizenkét bejegyzést, hanem azt mondom, vedd meg, olvasd el, mert nem drága, és nem hosszú, de én kötelezővé tenném minden keresztény párnak, akik házasságkötést fontolgatnak. Igen, kötelezővé. Ha rajtam múlna, addig nem engedném, hogy összeházasodjanak, amíg ezt a könyvet kívülről, töviről hegyire be nem biflázzák. Amíg meg nem értik, hogy a házasság nem egy amerikai-kanadai-magyar romantikus kalandfilm. Nem egy hollywoodi nyál-prdoukció. Nem probléma és nehézségmentes övezet. Nem teljesítendő feladat. Nem maga a fenékig tejföl, vagy a meghatározhatatlanul eszeveszettül mélységes gyönyör. A házasság maga a realitás. Tudjátok, bennem van egy alapvető ellenszenv az olyan nevekkel és fogalmakkal kapcsolatban, akikről, amikről olyan emberektől hallottam sokat, akikkel szemben van bennem egy alapvető ellenszenv. A Viskót például pont ezért nem olvastam el még mai napig sem. Philip Yancey is azért váratott magára olyan sokat, mert azt hittem, valami újabb amerikai nyálgép. Tévedtem. Gary Chapmen-ről sem volt túl pozitív a véleményem, mert azok, akiktől sokat hallottam Champan-ről, nem éppen a kedvenc embertípusomhoz tartoznak. Többnyire érzelgősek és ebből kifolyólag hajlamosak a teátrális kifejezésmódokra, amit hétköznapi megnevezéssel képmutatásnak nevezünk. Azt gondoltam, a házasság van annyira kemény terep, hogy hagyjuk a nyál-szöveget, és nézzük inkább a realitást, amolyan csernusdoki-módszerrel. Örülök, hogy rászántam magam, hogy elkezdjek Chapman-t olvasni. Minden ilyen pozitív csalódás rádöbbent, hogy mennyire értelmezés kérdése egy szerző, egy könyv, egy szöveg. Egy előre-gyártott értelmezési keretbe érkezik az üzenet, és amikor én NyálJózsitól hallok róla, már azzal a feltételezéssel nézek az adott szerzőre, könyvre, hogy biztos nyál. Hát nem nyál. A legkevésbé sem. Megszégyenítően realista. Arcpirítóan őszinte és egyenes. Teljesen más, mint Csernus. Csernus nagy hibája, hogy zseniális tényfeltáró, helyzetfelismerő, elemző, de nem jutott el a megoldásig. Nála például a házasság nem valami olyasmi, amiért küzdeni kell, hanem valami olyasmi, ami van, és vagy jó, vagy nem. Ha jó, élvezd, ha rossz, válj el. Szerintem ez tévedés. Ez nem a boldogság és a kiegyensúlyozott élet felé vezető út. Elválni a legkönnyebb. Kitartani, és harcolni egy kapcsolatért, változni, az meg a legnehezebb. Félre ne értsetek, nem ítélek el senkit, aki elválik, mert, hogy jön ahhoz bárki is, hogy mások élete felett ítélkezzen. Nem én élek a te cipődben, és nem te az enyémben. Nem ismerem a harcaitokat és a küzdelmeiteket, és nem tudom, minek az eredménye egy kapcsolat megszakadása, egy házasság felbomlása. Csak azt mondom, hogy szeretem a megoldás-centrikus, megértés-központú, változásban utazó megközelítéseket. Nem hiszek abban, hogy én betonba öntött Dávid szobor vagyok, maga a tökély, csak mindig hülyékkel hoz össze az élet. Abban hiszek, hogy egy házasság csak akkor működhet, és tehet boldoggá, ha az ember benne változik, mert nem gondolja, hogy ő jól van úgy ahogyan, csak az a másik… na neki lenne mit változni. Csiszolódás. Oké, de vissza Chapman-hez.

Miért kötünk házasságot? Hm, 99,9% a megkérdezettek közül ezt válaszolná: mert szeretjük egymást. Szuper, és ez mit jelent? Mi az, hogy mit jelent? És máris jön az a tipikus huszonéves, a tapasztalatlan naivitásból fakadó gúnyos tekintet: ez evidencia! Nem, nem evidencia. Ha az, hogy szeretitek egymást, azt jelenti, hogy éjjel nappal együtt akartok lenni, folyamatosan szeretkeznétek, és úgy érzitek, olyan, mintha a másik teljesen olyan lenne, mint ti, csak ellenkező nemű, akkor záros határidőn belül nagy bajban lesztek. Ezek a dolgok olyanok, mint a kamaszkor, az ember mire kettőt pislant, már ki is nőtte. Aztán ott álltok egymással üvöltözve, mert úgy érzitek, hogy már nem szeretitek egymást. Nagyszerű. Ez az evidencia? Nincsenek evidenciák, csak naivok vannak, akik azt hiszik, lehet ösztönökre életet építeni. Nem lehet. És ez a profi Champan-ben. Ezzel kezdődik a sztori: a szerelem kevés a házassághoz. Lepkefing. Két év, és elvész az állítólagos alapotok. És ott maradtok egymással, úgy, hogy azt sem tudjátok, az, aki mellettetek fekszik meztelenül, egyébként kicsoda.

Mi a célja a házasságnak. Milyen vagyok én. Hogyan működik egy házasság. Milyen a női, a férfi szexualitás. Hogyan lesz egy házasságból család. Hogyan viselkedik, viszonyul a másikhoz egy férj, egy feleség. Mit jelent felnőttnek lenni. Gyerekvállalás. Szülőszerep. Pénzügyek. Megélhetés. Közös célok. Ki a másik. Kérdések, amelyekkel ha akarod, ha nem, szembe kell nézned ha házasságra adod a fejed. Állhatsz mégoly pökhendi módon is az egészhez, gondolván, hogy ti annyira frankón-tökéletesek vagytok, hogy nektek nem lesznek problémáitok, mert problémái csak a csicskáknak vannak, de lesznek. Lesznek, és normális, egészséges, hogy lesznek. Olvasd el ezt a könyvet. Tudom, hogy azt hiszed, te már mindent tudsz, ami benne van, de hidd el, ezt csak a naivitás mondatja veled. A félelem, a görcsölés, a szorongás, ami azt szeretné, hogy úgy magától működjön minden. Olvasd el ezt a könyvet, és hidd el, magától semmi sem működik. Még a WC sem lesz tiszta magától.