„Ez egy olyan könyv, amit mindenkinek el kellene olvasnia.” Pontosan ezt gondoltam, amikor a 175. oldalra, vagyis a könyv utolsó lapjára értem. Akkor úgy éreztem, most végre megtanított valaki (a kedves szerző személyében) arra, hogyan is kell helyesen haragudni, illetve mit kell tenni, amikor haragszunk, hogyan munkálhatja ez a mi, illetve mások javát.
Nem kell furcsa arcokat vágni, tényleg erről szól a könyv! Aki azt reméli, hogy a bölcs szerző arról értekezik, hogy a harag milyen bűnös és kárhozatos valami, amit csírájában kell elfojtanunk magunkban, és fogcsikorgatva nyelni vissza a bensőnkből felzúduló áradatot, az csalódni fog, persze, ha egy csöpp értelem szorult belé, akkor kellemesen. Az is így fog járni, aki éppen arra számít, mondjuk beteges félpszichológiai elvek alapján, hogy Gary Chapman majd megpróbálja rávenni, milyen olcsó, törékeny tányérokat tartson otthon minden szobában, hogy szükség esetén elérhetőek legyenek, avagy hova tervezze a párnázott ajtót, a hálószobához-e vagy a garázshoz, ahol aztán kiüvöltheti magából dühét úgy, hogy maga is megkönnyebbüljön, környezete mégis a legkevesebbet szenvedjen tőle. Nem biztat kegyeskedő álarcok viselésére se, amikre mosolyt és megbocsátást festünk, és még aranymondásnak se ajánlja a jól ismert szófordulatokat: „Engem nem lehet megsérteni. Én sose haragszom, á, dehogy!”
Hogy elejét vegyem a némelyekben lassan felderengő bizonytalan szájíznek, melyet olyan gondolatok szoktak előidézni, mint pl. „Szóval ez is valami aranyközepes, se ide-se oda maszlag lesz, amiben hosszú érvelések és gondolatfüzérek után végül is azt tanácsolja a szerző, hogy ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz…”, elárulom azt is (nem regényről van szó, tehát nem titkokat tárok fel vele), hogy nem is ez a könyv végkövetkeztetése. A szerző igenis határozott. És határozott utat mutat. Tehát sem eltagadás, sem kieresztés, sem aranyközép. Akkor ugyan miről írhat? A harag helyes kezeléséről. Így egyszerűen. Semmi cicoma vagy körülményesség. Az ember, miközben olvassa, egyre-másra azon kapja magát, hogy ilyeneket gondol: „Ja, tényleg! Hát így kellett volna! Ezt kellett volna! Mért nem jöttem rá erre magamtól?” És a belelkesült olvasó, aki úgy érzi, most már megtanulta a leckét, és tudja (!), érti (!), mit kell ilyen helyzetekben tennie-mondania, hogyan kell reagálnia, szinte várja az első megmérettetést, a kínálkozó lehetőséget, hogy kipróbálhassa Chapman útmutatását, ami olyan bölcsnek, emberinek (úgy értem: méltónak), helyesnek tetszik. Nem mintha az ilyen ember konfliktuskeresővé válna, csupán úgy érzi magát, mint az elsősegély-tanfolyamon jól vizsgázó diák: lesi, hol tudná kamatoztatni tudományát, hol tudna segíteni.
Tipikusan olyan könyv, amit megvenni kell, nem kikölcsönözni. Mert az ember elolvassa egyszer. Átéli a fent részletezett „Aha!”-élményt. Megjegyez néhány fontos dolgot. Aztán jön az első helyzet. (Mert jön, efelől nincs kétség.) Puff. Rájön, hogy más megérteni a szerzőt, egyetérteni vele, elfogadni, amit ír, és más az, ami úgy zsigerileg jön belőlünk (fajtától függően nyelés vagy robbanás). És akkor elkezd töprengeni: Hogy is volt? Mit is olvasott? Most mit is kellett volna mondani-tenni? És akkor arra jut, hogy ezt még egyszer meg kellene néznie. Mert emlékszik, hogy semmi kivihetetlent nem talált Chapman elveiben, tanácsaiban olvasás közben, tehát működnie kell a dolognak, csak most valamit elszúrt. Vagy mások szúrtak el, és nem tudott segíteni, pedig tudhatott volna, hiszen ő már tudja (!), hogyan kellene.
Olyan magatartás, viselkedés, reagálás ez, amit tanulni kell. A feltétlen reflexekkel a harag fog uralkodni rajtunk, és annak rossz gyümölcse van, mert tönkretesz. A haragon úrrá lenni és irányítani, jó mederbe terelni nem megy csak úgy. Meg kell tanulni. Akaratlagosan, értelemmel, tudatosan. De olyan szintre kell fejleszteni ezt a tudást (most nem akadémikusságról beszélek, hanem egyszerű emberekről, vagyis mindenkiről, rólunk), hogy ez váljon reflexszé.
Én nem tudom, Chapman hogyan szűrte le a tudományát e téren (azon túl, hogy Bibliával a kezében kereste a válaszokat), de hogy eredetit alkotott, és hasznunkra írta le, afelől nincs kétségem. Afelől sincs, hogy Isten vezette a tollát írás közben (tudom, ez kicsit patetikus, meg számgépen dolgozott, de illúzióromboló leírni azt, hogy Isten ütögette a billentyűit).
Szóval, ha eddig nem derült volna ki valaki számára, nekem tetszett ez a könyv. Már a címe is bölcs! Még véletlenül se az, hogy „Hogyan éljük meg haragunkat?”, vagy „Bűn-e a harag?”, esetleg „Mindenki elkárhozik, aki haragszik? „ Mt 5,22, netán tán „A helyes haragudás 34 pontja. Nem. És még csak az sem, hogy „A harag”. „A szeretet másik arca – a harag” – így írja. Az eredeti címben még az alcím sincs benne (The other side of love). De nem kell attól tartani, hogy győzködni fog bennünket: ha szeretünk valakit, akkor haragudnunk is kell rá. Vissza se tér a címre. Nem. Ennél sokkal értékesebb gondolatokkal tölti meg azt a magyarul 175 oldalban megjelenő könyvet, amit mindenkinek el kellene olvasnia! Más lenne tőle a világ. Komolyan!
Írta: Szommer Hajnalka
„Pont előttem bénázik! Ez hihetetlen! Már megint el fogok késni!” „Már megint mit csináltál, te jó ég! Hányszor megmondtam már, hogy” „Hazudott nekem. Ez volt az utolsó dobása. Soha többet nem állok vele szóba.” Ismerősek ezek a megnyilvánulások? Naponta több százszor lehetnénk okkal vagy ok nélkül dühösek. Vannak, akik haragjukat képesek levezetni, pozitív mederbe terelni és vannak – ők alkotják a nagyobb többséget – akik nem tudnak mit kezdeni indulataikkal. Ez a könyv nekik szól.
Gary Chapman őszinte megértéssel ír nekünk, akik néha napján haragra lobbanunk és felhevült állapotunkban törünk-zúzunk magunk körül. Virágokat, tányért, asztalt, széket, önmagunkat és szeretteink lelkét is. Sokszor bele sem gondolunk, hogy az annyi odafigyeléssel, szeretettel, féltő gondoskodással felépített kapcsolatainkat másodpercek alatt vagyunk képesek romba dönteni féktelen viselkedésünkkel. Vajon megéri? Jó, hogy mindent feláldozunk csak azért, mert éppen dühösek lettünk? De igaz is, hogyan lehetne elkerülni egy ilyen pusztító rohamot? Sehogy. És nem is kell, hiszen nem ez a cél. Nem holmi veteményeskert vagyunk, ahonnan a kártékony növényeket ki lehetne gyomlálni. A haragunk a mi részünk, így vagyunk teljes egészek. A kérdés sokkal inkább az, ha már egyszer joggal vagy jog nélkül dühösek lettünk magunkra, valaki vagy valami másra, akkor hogyan lépjünk túl ezen az állapoton, és kerüljünk ki belőle nyertesként. Nem mondhatom, hogy egyszerű feladat, de a természetünk reformálásába vetett energia mindenképpen megtérül. Nyugalom, harmónia, szeretet az, amit kapunk cserébe, megfizethetetlen lelki békét. Van, aki ezután még gondolkodóba esik, hogy érdemes-e változtatni?
„Nem haragszom, csak csalódott vagyok.” „Nem, nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok.” – mondják a gyűjtögetők, aztán csendben elvonulnak és magukra zárják az ajtót. Lehet, hogy Önnek éppen ezek a megnyilvánulások ismerősek. Akiktől ilyen mondatokat hallunk, azokat általában nem tartjuk haragvó vagy dühös típusú embereknek. Inkább a csöndes, szelíd, jólelkű jelzőkkel illetjük őket, de ez veszélyes játék. Jó eséllyel egyszer csak felrobbannak. A hosszú évek alatt felgyülemlett indulat pedig csak árad és árad, nem kímélve élő és élettelen dolgokat. Nem szerencsés ilyen vulkántevékenységnél a közelben tartózkodni. Akik most magukra ismertek, ne keseredjenek el, inkább örüljenek neki, hogy van megoldás a problémára és ebben tevékenyen részt is tudnak venni – persze csak ha akarnak.
Ha először furán hangzik is, de a harag emberi természetünk értékes ajándéka, amelynek az a célja, hogy pozitív és szeretetteljes cselekvésre késztessen bennünket, és így helyreállítsuk egyensúlyából kibillent kapcsolatunkat a másikkal. A harag azért van, hogy a segítségünkre legyen. Igen, jól olvasták! Ha helyes mederbe tereljük érzelmeinket, akkor segítenek helyrehozni az elromlott helyzetet, tisztázni a félreértéseket, érvényt szerezni az igazságnak és így tovább. Persze általában nem ezzel a megnyilvánulásával, hanem pusztító és féktelen erejével találkozunk, ami félelmet ébreszt bennünk.
Ne várjunk másokra, hogy majd ha ők máshogy állnak a dolgokhoz, javítanak személyiségükön, akkor talán mi is elgondolkozunk a viselkedésünkön. Ez nem az előre vezető út. Inkább minél hamarabb vágjunk bele, eszközöljünk változásokat, figyeljünk oda magunkra. Ez a könyv kitűnő vonalvezető és segítőtársunk lehet. Ha alkalmazzuk a benne leírt elveket, nemcsak magunkat kíméljük meg keserû csalódásoktól, hanem másoknak is élő példát mutathatunk a problémák felnőtt kezeléséhez.
Írta:Dorka
Forrás: www.kaleidoskop.hu
