Francine Rivers Mikor a sófár zeng című műve különösen érzékenyen érintett mint fordítót, és így lesz ezzel minden olvasó, akinek Isten népe igazán a családja, aki szinte valódi csontokkal és inakkal kötődik Krisztus testéhez, akinek életében vannak napok, amikor a gyülekezettel kel és a gyülekezettel fekszik. Hatványozottan igaz ez, ha az olvasó történetesen lelkipásztor.

A regény Paul Hudson, a lendületes ifjú lelkész életét tárja elénk, aki elkötelezetten építi a gyülekezetét – de milyen áron? Amikor Paul engedett a hívásnak, és a súlyos gondokkal küzdő közösség élére állt, még nem tudta, mire számítson, de aztán hamarosan új irányt adott a Centerville-i Keresztény Gyülekezetnek: tele a templom, zsúfolásig tele, és minden olyan remekül megy. Bárcsak a felesége, Eunice is osztozna örömén! De ha nem, hát nem, Paul nem engedheti, hogy a nő csendes jelenléte eltántorítsa. Eunice azonban tudja, valami nincs rendben… régóta nincs rendben.

A Mikor a sófár zeng talán a szerző legjobb regénye, és ilyet nem ír le elhamarkodottan az ember. Az egyházban tevékenykedők, lelkészek, lelkészfeleségek és laikus szolgálattevők mind magukra ismernek benne; érezhető, hogy Rivers saját élete és mások vallomásai köszönnek vissza a szövegben. Mi bizonyítaná jobban ezt, mint hogy a fordító a regény egy pontján őszintén elbizonytalanodott: vajon hol az igazság, ki értelmezi jól Isten akaratát a szereplők közül? Mert még ő is olyan szívesen hitt volna a kényelmes hazugságoknak.

Rivers azonban nem engedi ezt, hanem alámerül a lelkipásztorok és a gyülekezetek kívülről talán érthetetlen tragédiákkal terhelt világába, hogy az igéből nyert, Istennel való járásban érlelt bölcsességgel gazdagítsa életünket. Nem ámítjuk a leendő olvasót: nem könnyű olvasmányt, nem felívelő cselekményt kínál a Mikor a sófár zeng, hanem betekintést egy ismerős, mégis láthatatlan valóságba, ahol sokszor talán még erősebben szólal meg a megbékélés és a helyreállás evangéliuma.

/Szabadi István – a regény fordítója/