Az az ökumenikus imahét felejthetetlen maradt számomra. Nem csak azért, mert az éppen helyszínt biztosító gyülekezet templomfűtése elromlott, a kinti hőmérséklet meg – mintha hegyoldalon szánkázna, – meredeken csúszott lefelé, hanem mert akkor egy rövid időre tisztán láthatóvá vált az – amúgy tükör által homályosan látszó – egyház.
A Ráday Református Kollégium azoknak az estéknek az egyikén gyulladt ki és nekünk ott lakott két keresztgyerekünk, meg az egyik lányunk. A kései órákban jött a telefonhívás, ami már a mienket itthon találta, de a másik kettőről nem tudtunk semmit. Vizsgaidőszak volt, sokan tanultak a kollégiumban, vagy pihentek, hogy másnap helyt tudjanak majd állni. Összeszorult szívvel imádkoztunk a kollégistákért, az ott élőkért, akik egyfajta családként vették körül a lányunkat az elmúlt fél évben. A főváros szívében pedig megállíthatatlanul dőlt a füst, küzdöttek a tűzzel a szakemberek, és egyre keresték (telefonon és internetes felületeken) a diákokat a vezetők, hogy senki ne égjen bent.
Felkavartak a hírek, mert bár annyi fájdalmas dolgot hallunk, ez most mellettünk suhant el. Vagy mit is mondok? Énmellettem elsuhant, de a lányunkat meg is perzselte. Napokig rosszul volt. Kiszámíthatatlan időközökben el-elsírta magát. Mindenkinek megírta, hogy nagyon szereti, mint aki nem biztos benne, hogy lesz-e még ezt alkalma elmondani. Leste a telefonját, nem érkezik-e rossz hír, vagy csak bámult maga elé, mint aki valahol egész máshol jár. Aztán a faluházban egy esti program alatt megszólalt a tűzjelző. A többség csak körülnézett, a vezető futott ellenőrizni a készüléket, ami időnként tévesen riaszt, de a mi lányunk rémülten felugrott és kirohant az épületből magával rángatva bennünket is.
Akkor már tudtam, hogy komoly nyomot hagyott benne az az este. Szüksége volt időre és megértésre. Kellett, hogy beszélhessen róla, mit érzett, mi ment végbe a lelkében. Ahogy megélhette a fájdalmát, kiszolgáltatottságát, félelmét, lassan kisimult. Utána már készen állt segíteni a többieket, akik nála is „többet veszítettek azon az estén”. Az egymáshoz egyébként nehézkesen közeledő felekezetek pedig példásra vizsgáztak akkor összetartásból és gondoskodásból.
Nagy lecke volt ez nekünk is.
Nem tudom, miért, de keveseknek van rendben a „fokozatmérője”. Van egy réteg, aki akkor is panaszkodik, ha különösebben semmi oka nincs rá. Megszokta, vagy ez a beszédtémája? Ki tudja?! És vannak, akik szégyellnek rosszul lenni. Olyankor is mosolyognak és készségesek, ha már a saját tartalékaikat emésztik fel éppen. Ez különösen keresztény körökben „divatos” viselkedésforma. Talán azért alakult ki mindkét véglet, mert őszintének lenni és rosszul lenni egyszerre nem könnyű.
Van egyfajta előítélet azokkal szemben, akiket pszichésen megvisel valami. Gyengeségnek látja a kimutatott fájdalmat a mai ember. Talán mert ha valaki elismeri a törékenységét, akkor meg kellene állnia, időt adni magának a csendre, a megpihenésre, a töltekezésre. És ez a sérülékenység nehezen felvállalható. Inkább megyünk tovább ütött-kopott lélekkel. Gyengének lenni furcsa és nem is tudunk vele mit kezdeni a legtöbben, ha így érezzük magunkat. Pedig van gyász, van fájdalom, veszteség, fáradtság, és ezek nagyon emberi dolgok.
Ki tudja, miért, Isten, aki tökéletes, mindig is tisztában volt az emberi természet esendőségével, és mindig tisztelte a határainkat. Tőle tanulhatjuk meg igazán elfogadni azt, ahogyan éppen vagyunk – biztonságosnak. Csak azért, mert Ő is ott van velünk – bármiben is vagyunk.
Ennek a tapasztalatnak a megélését meséli el nekünk – néha szaggatottan, máskor törékeny szépségű mondatokkal – Thoma László a Füst című trauma feldolgozó kötetében. Olyan útra hív meg bennünket, amihez bátorság kell, mert völgyön visz keresztül, de amit mindenkinek érdemes bejárni ahhoz, hogy helyére kerüljön az életében mindaz, amit kapott.
Füller Timi