Philip Yancey, miközben a fájdalom és a szenvedés problémáját kutatta készülő könyvéhez, egy évig járt haldoklók önsegítő csoportjába, amely nagyrészt harmincasokból állt. A szerző szerint ez a korcsoport viseli legnehezebben, ha saját halálával kénytelen szembenézni. Harmincas vagyok én is; fordítóként beültem hát a szerzővel „a szenvedés iskolájába”.

A Hol van Isten, amikor fáj? gyakorlati segítséget nyújt a fájdalom nem szűnő problémájának megoldásához. Akár saját, akár szeretteink szenvedése állít térdremegtető kihívás elé – sőt akkor is, ha jelenleg a fájdalom ritka tapasztalat életünkben, a halál pedig távoli és könnyen tagadható valóság –, mindannyian tanulhatunk valamit arról, amit kultúránk kórházakba, idősek otthonába és a temető falai mögé zárva próbál elfelejteni.

Bevallom, Philip Yancey könyve nem könnyű olvasmány. Többször megtörtént, hogy egy-egy bekezdés lefordítása után felálltam az asztaltól, és átmentem a szomszéd szobába, hogy megöleljem feleségemet és újszülött kislányunkat. A szerző ugyanis kihívásokkal teli útra invitál: megismertet bennünket a fájdalommal, hogy megértsük, micsoda isteni áldás. (Nem, ez nem elírás.) Felteszi a kérdést, vajon mit üzen Isten a fájdalmon keresztül – illetve azt, hogy vajon üzen-e egyáltalán. Két „híres szenvedő”, Brian Sternberg és Joni Eareckson Tada életének példáját hozza elénk, hogy felvesse központi kérdését: hogyan reagálunk a fájdalomra? És vajon segít-e bármit, ha hiszünk Istenben?

A Hol van Isten, amikor fáj? a jövőbe tekint. A fájdalom problémáját a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdések helyett a „mit teszel most?” sürgető kihívásával oldja fel. Mit teszel most? Hogyan reagálsz saját fájdalmadra? Hogyan segítesz – ha tudsz –, amikor mások szenvednek? Hogyan készülhetsz az elkerülhetetlenre, „a rossz napokra, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket”?

Philip Yancey könyve végigkísér ezen az úton.

Szabadi István