A napokban jelent meg Philip Yancey Kereszténység és politika, kelletlen barátság című könyvecskéje a Harmat Kiadó gondozásában. Elolvastam. Azon túl, hogy a könyv nagyon amerikai problémákat és témákat elemez, néhány igazán izgalmas felvetést érdemes megfontolni a magyar olvasónak is.
Az alapozást egy általam nagyon kedvelt, bár egy jó barátom szerint idejét múlt mű adja, ez pedig Richard Niebuhr, Krisztus és a kultúra című könyve, amelyben az egyébként konzervatív teológus öt modellben vázolja fel a keresztények és a környező társadalom, kultúra kapcsolatát. Nem azt mondom, hogy egyszerű olvasmány, de legalább bonyolult. 😉 Számomra azért van az első 10 között Niebuhr könyve, mert nagyon jó rálátást ad a keresztény önértelmezés különböző irányvonalaira. Nem lövöm le a poént, de elolvasásra mindenképpen ajánlom! Zárójel bezárva.
Yancey azt írja, hogy Jézus nem arra hívta tanítványait, hogy keresztény országot hozzanak létre. Ma, amikor Magyarországon is egyre jobban felerősödnek azok a hangok, amelyek a kereszténység hatalomvesztésében látják a problémák gyökerét, talán érdemes végiggondolni, hogy vajon az egyháznak, a keresztényeknek az-e a küldetésük, hogy törvényi, hatalmi keretek között erőszakkal is akár, de „kereszténnyé” tegyenek egy társadalmat, vagy egy országot? A felülről lefelé történő „megtérítés” elhelyezhető-e egy keresztény teológia tárgykörében? Biztos, hogy az egyház térnyerése eredményezi a társadalom megújulását?
A Yancey-könyv megerősített abban a meggyőződésemben, hogy Jézus mozgalma, a tanítványság egy alulról szerveződő, a társadalmi kereteket szétfeszítő, mozgásban lévő, a környezetére a szeretet és az elfogadás, a bizonyságtétel erejével hatást gyakorló mozgalom. Kis kovász keleszti meg az egész tésztát. 12 tanítvány indul útnak, hogy egy világvallás szülessen. A szántóföldbe rejtett kincs, vagy a mustármag, ami nagy fává növekszik. Kicsiből naggyá váló. Ennek a mentén, szerintem Yancey-vel ebben egyetértve, a társadalom megújulása nem az egyházak hatalomra jutása által történik. Nem a hatalom szavával. A keresztények alkotják a kovászt, ami megkeleszti a tésztát. Ha nem kel meg a tészta, akkor nem az a gond, hogy nincs elég hatalmunk, hogy megparancsoljuk a tésztának, hogy megkeljen, hanem az, hogy nem vagyunk kovász. Az egyház megújulása indít el egy ébredési hullámot a társadalomban. Ehhez pedig nem kell hatalom, sőt, lényegében a világi hatalom is így lenne képes megtisztulni, újraszerveződni, átalakulni.
A másik érdekes gondolat, amire Yancey rámutat, hogy az általa „polgári vallásnak” nevezett gondolkodás mindig a jó társadalmi megítélés szerint választ magának vezetőket. Legyen gazdag, legyen erkölcsös (legalábbis látszatra), legyen tanult és befolyásos, megfontolt, tekintélyt parancsoló. Viszont, ha az első keresztényeket megnézzük, sok minden elmondható róluk, de az nem, hogy megfelelnének az úgynevezett „polgári vallásosság” elvárásainak. Vámszedők, bukott farizeusok, és halászok alkották az egyház első vezetőségét. Jézus maga is csupán egy vidéki ács fia volt. Kinézettek és megvetettek. Mondhatnám, a legkisebb mértékben sem voltak kompatibilisek koruk „polgári vallásosságával”. Mégis így feszítette szét az új a régit. Így lesz a tanítványi kör só és világosság.
Végül, a keresztények, vagy mondhatjuk azt, hogy „az egyház” hajlamos arra, hogy megmondó-emberként lépjen a társadalom színpadára. Mintha ő maga nem lenne részese ugyanannak a társadalmi erkölcsi válságnak. Mintha kívülálló lenne. Ítélettel jönne, és ledorongolással. A 10 parancslattal, és az erkölccsel. Közben nevetség és gúny tárgyává teszi magát, mert nyilvánvaló, hogy az az erkölcsösség, amit a társadalmon számon kér, nála sincsen meg. Hogy az egyház sem makulátlan emberek társasága. Ugyanazon problémákkal küzd, mint a társadalom, amelyet meg akar szólítani. Kicsit olyan ez, mint a jézusi példa az ítélkezéssel: vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát…
Szóval a könyv Billy Graham esetével zárul. Graham a Brezsnyev-korszakban, a hidegháború csúcspontján ellátogatott a Szovjetunióba, hogy állami és egyházi vezetőkkel találkozzon. A nyugati (szabad?) világ konzervatívjai azt várták tőle, hogy majd mennydörögve jól kioktatja a szovjeteket, és a nyugati értékek védelmére kell, de nem ez történt. Graham nagyon udvariasan és tisztelettel bánt az oroszokkal. Ez felháborította a nyugati keresztényeket. Valaki a következő kritikát fogalmazta meg Graham Szovjetunióbeli útja kapcsán: „Dr. Graham, most ötven évvel visszavetette az egyházat.” Graham lehajtotta a fejét és a következőket felelte: „Nagyon szégyellem magam, ugyanis minden erőmmel azon voltam, hogy kétezer évvel vessem vissza.”
Tanulságos végiggondolni, hogy miközben mi azt a múltat siratjuk, ahol még az egyháznak volt szava és tekintélye, aközben hitünk szerint oda kellene visszajutnunk, ahol az egyháznak még nem szava és tekintélye volt, hanem hite és üzenete, ami képes volt alapjaiban átformálni egy hatalmas birodalom sokszínű társadalmát.
Érdemes megvenni, elolvasni? Naná!
