“Vajon mi az oka annak, hogy időnként úgy sodor magával bennünket a megbocsátásra való képtelenség, mint vihar a tengeren hánykolódó halászhajót? Küszködünk, hogy megbocsássunk, nekifeszülünk a félelmetes viharnak, miközben a gyűlölet és a fájdalom hullámai olyan erővel csapkodják a szegélydeszkákat, hogy kis híján alámerülünk. Araszolnánk előre, a szél azonban mindig visszavet. Aztán újra megpróbálunk megbocsátani. A tenger csendes, békésen ringatózunk a vízen, azt gondolván, legyőztük a vihart. Hirtelen azonban ismét az engesztelhetetlenség, a gyűlölet és a keserűség fojtogató karmai között találjuk magunkat.
Miért ilyen nehéz megbocsátani? Miért költözik vissza újra meg újra szívünkbe a gyűlölet, amikor azt gondolnánk, már régen száműztük onnan? Miért hatolnak be ismét a fájdalmas emlékek gondolatainkba, képzeletünkbe és érzelmeinkbe?” – szembesítenek bennünket a kérdésekkel az amerikai szerzők Megbocsátás című kötetükben.
A metaforák család- és párterápiás orvosi gyakorlatuk során felmerülő problémákból és kérdésekből születtek. Filozófusok, teológusok, politológusok, írók sokan sokféle válasszal szolgáltak az elmúlt évezredekben olyan kérdésekre: hogyan tudnánk könnyebben elengedni sérelmeinket; miképpen tehetnénk szert empátiára azokkal szemben, akik megbántottak bennünket.
Az 1980-as évek elején a pszichológiában meginduló szolid folyamatnak köszönhetően – amikor a lélektan, ha csak résnyire is, kaput nyitott a spiritualitás előtt – a megbocsátás bekerült az elméleti pszichológia és a tudományos kutatás tárgykörébe is. A szakembereket mindenekelőtt olyan gyakorlati kérdések foglalkoztatták, hogy mi történik az ember szívében és elméjében, amikor megbocsát; hogyan fejleszthetnénk megbocsátásra való képességünket; segítenek-e, illetve ösztönzőleg hatnak-e a pszichológiai eljárások a megbocsátásban; javítja-e a kapcsolatokat a megbocsátásra való készség; milyen hatása van a megbocsátásnak a szellemi és a testi jóllétünkre, emberi kapcsolataink, közösségeink és társadalmunk egészségére; hogyan taníthatók a gyerekek megbocsátásra?
A szerzők a teljesség igényével igyekeznek sorra venni a pszichológiai kutatások legújabb tárgyhoz kötődő eredményeit. Szemléletük a tudományra épül, ugyanakkor módfelett gyakorlati. Téziseik illusztrálásához olykor saját magánéletükből és korábbi emberi élményeken alapuló élettapasztalataikból merítenek, de a szépirodalom, a történelem és a vallás területéről megidézett példáik is igen szemléletesek. Céljuk nem kevesebb, mint hogy életünk minőségének javításához adjanak könyvükkel hasznos eszközt a kezünkbe. Ebben kívánnak segíteni a fejezeteket záró gyakorlatok is. A kötet elején a szerzők bemutatják, milyen felismerésekre jutott az elméleti pszichológia és kutatás a megbocsátással kapcsolatban, s csak ezt követően térnek rá arra, hogy miképpen válhatunk készségesebben megbocsátó emberré. A következő fejezetekben megvitatják, miben áll a megbocsátás, hogyan illeszkedik erkölcsi és társas életünkbe, miképpen fejleszthető, s mit jelenthet számunkra magánemberként, családtagként, illetve egy közösség vagy kulturális csoport tagjaként. Mondanivalójukat négy fő téma köré rendezik: a megbocsátás a teljes személyiséget igényli; fő eleme az empátia; lényege a kapcsolat; elkötelezettséget kíván.
McCullough és munkatársai könyvük elején a következő javaslatot teszik a jelenség definiálására: “A megbocsátás belső motivációnk növekedése, hogy megjavítsunk és fenntartsunk egy kapcsolatot, miután abban a másik fél bántó tettei kárt okoztak.” Ám nemcsak az interperszonális relációkat akarják megvilágítani, hanem modelljükből kitűnik: a megbocsátást, mint terápiás eszközt is számításba veszik, és súlyos traumákban is alkalmazhatónak vélik.
A megbocsátás morális dimenziója kapcsán rámutatnak azokra a zsákutcákra, amelyekbe az egymásnak ellentmondó erkölcsi imperatívuszok közötti feszültség feloldásának kísérletei vezetnek.
Woody Allen Bűnök és vétkek című filmje elemzése során felvetik: vajon létezik-e olyan erkölcsi rend, amely összhangban van az igazsággal? Böszörményi-Nagy Iván pszichiáter szerint – aki úttörő munkát végzett a családterápiában – minden ember igényli, hogy kapcsolataiban meghatározó legyen az igazságosság és a becsületesség, s azt állítja, hogy létezik egy úgynevezett “morális főkönyv”, amelybe a családok följegyzik az erkölcsi “jóváírásokat” és “tartozásokat”. Amennyiben a szülők negatív mérleggel zárják az erkölcsi főkönyvet – véli Böszörményi-Nagy – az embernek, tagadva az erkölcsi következményeket, fel kell mentenie szüleit az erkölcsi bűntudat alól. A szerzők a felmentéssel szemben a megbocsátás mellett érvelnek, tekintve, hogy csak az egyeztethető össze igazságérzetünkkel – megerősítve bennünk a szeretet, a részvét, az empátia és az önzetlenség tulajdonságait. Ugyanakkor a megbocsátással nemcsak felmentjük az adóst – mutatnak rá -, hanem jogos tartozását is töröljük. Ellenben, ha tagadjuk, hogy létezik helytelen viselkedés, soha nem oldódik fel a morális konfliktus, ami ahhoz vezet, hogy erkölcsi tartozás örökítődik át a következő generációra.
A szerzők a megbocsátás érvrendszerének fejlődését Robert Enright modelljén keresztül mutatják be. Előtte azonban áttekintik Jean Piaget-nak és Lawrence Kohlbergnek a kognitív erkölcsi fejlődésről szóló alapmunkáját. Enright ugyanis ebből indul ki, s kollégáihoz hasonlóan ugyancsak hat “laza szakaszban” határozza meg a megbocsátás érvrendszerének fejlődését, amelyek mindegyikében más-más fő motivációk jelentkeznek. Az elsőben csak akkor kerülhet sor a megbocsátásra, ha a vétkes az általa okozott fájdalommal legalább egyenértékű büntetésben részesül; a másodikban felbukkanhat a haragtartásból fakadó bűntudat; a harmadik és negyedik szakaszban az elvárások, illetve a társadalmi, erkölcsi vagy vallási nyomás a vezérelv; s csak az ötödikben jelentkezik a társas harmóniára való törekvés, azaz mások nézőpontjának figyelembe vétele; a hatodikban a szeretet késztetése. Enright szerint azok, akikre a 3. és 4. fejlődési szakasz jellemző, hajlamosak arra, hogy lelkük mélyén ragaszkodjanak sérelmeikhez, s tovább táplálják magukban a haragot, így az első négy szakaszt valójában nem is tekinti megbocsátásnak. Míg Piaget és Kohlberg az egyik szakaszból a másikba való továbblépés okát a mentális feszültségben látja, Enright egy forgatókönyvnek nevezett mechanizmusnak tulajdonítja a változást. Egy olyan mentális keretnek, amely hasonlóan működik egy színdarab szövegkönyvéhez: amikor egy bizonyos élethelyzetben találjuk magunkat, aktiváljuk a megfelelő forgatókönyvet, és kiosztjuk a szerepeket.
A kötet szerzőit azonban nem elégítik ki ezek az elméletek, s megkérdőjelezik Enright modelljét, továbbá felvetik, hogy a különböző kultúrákban vajon hasonló sémát követnek-e a gondolkodás fejlődésének szakaszai, azaz egyetemesek-e ezek a szakaszok, illetve az érvrendszer magasabb fokán álló személy valóban könnyebben megbocsát-e, mint az alacsonyabb szinten álló.
A megbocsátás racionális modelljének korlátai között említik a szerzők többek között, hogy túlságosan az egyénre összpontosít, arra, hogy miként gondolkodom arról a személyről, aki megbántott. Noha az érzelmeknek, a viselkedésnek, a környezetnek és a kultúrának egyaránt szerepe van a megbocsátásban! De vajon létezik-e olyan elsődleges tényező – kérdezik -, amely előidézi a megbocsátást, s ha igen, mi az?
Martin Hoffman pszichológus az empátia és a morális fejlődés közötti összefüggést tanulmányozva jutott arra a felismerésre, hogy morális cselekedeteink – így például a megbocsátás – nemcsak gondolatok, hanem motivációk révén is fejlődnek. Ő az empátiát véli az egyik olyan érzelemnek, amely tettekre, például megbocsátásra sarkallhat.
Ám a valóban hatásos megbocsátási késztetések túlmutatnak a racionális érveken – még a szeretet racionalitásán is. A sérelmek érzelmi kötelékeitől ugyanis – miként azt Tengiz Abuladze Vezeklés című filmjében láthatjuk – nem könnyű megválni. A megbocsátáshoz változásra van szükség – elsősorban a tekintetben, hogyan reagálunk sérelmeinkre. A belső változás állomásai pedig az önvizsgálat, a megbánás, a régi, berögződött mechanizmusok önkritikus elemzése, a másik indítékainak, helyzetének, állapotának beleérző értelmezése.
McCullough és szerzőtársai az agy és az elme működésével összefüggésben is megvizsgálják a megbocsátás, illetve az arra való készség hiányának jelenségét. Ismertetik Donald Meichenbaum, a kognitív viselkedésmódosítás megalapítójának felismeréseit, s rámutatnak, hogy mentális és érzelmi élményeink megváltoztatására, gondolataink, belső képeink, emlékeink, negatív belső párbeszédeink tetten érésére és átalakítására is szükség van a teljes megbocsátáshoz. Mentális várunkból kivonulni azonban nem könnyű – mondják -, hiszen amikor távoznánk a racionális gondolkodás ajtaján, érzelmeink rántanak vissza, amikor pedig prototípusszerű képeink megváltoztatása révén menekülnénk, tudatalatti védekezésünk falaz be minket. A memóriakutatás – feltárva a sérelmek és fájdalmas emlékek természetrajzát – sokat segített abban, hogyan írhatjuk fölül emlékezetünkben a régi emlékeket.
A szerzők a magatartásorvoslásban is felismerték a megbocsátás szerepét: számos empirikus kutatással támasztják alá, milyen következményei vannak a mentális és a testi egészségre, a személyes kontrollra, hogyan segít jobb megbirkózási stratégiák kialakításában. Módszerükkel ugyanakkor közösségi – interkulturális és interetnikai – konfliktusokban is biztató eredményeket értek el, s igazolják, hogy a megbocsátás kultúrája – a személyiség számos aspektusának gazdagítása mellett – a különböző emberi kollektívákat is erősítheti.
Noha a szerzők a könyv elején említést tesznek keresztény elkötelezettségükről, a témát a tudományos diskurzus keretein belül tárgyalják, nem moralizálnak, s tartózkodnak a valláserkölcsi értéktételezéstől.
A hazai pszichológiai szakirodalomban újdonság a megbocsátás ilyen összefoglaló értékelése – írja Túry Ferenc dr. a kötet előszavában. Nem száraz elemzésről van szó – folytatja -, hanem az emberi kapcsolatokkal foglalkozó kulturális és tudományterületek széles körét élvezetes módon érintő, személyes régiókat megmozgató, sok tanulságot hordozó szellemi kalandról. A könyv tehát hasznos segítség lehet különböző pszichoterápiás intervenciókban és a mentálhigiéné számos területén, ugyanakkor a mindennapi életben is alkalmazható vezérfonal, amelyből minden bizonnyal tanulhat bárki, aki önmagát, illetve hozzátartozóit szeretné megóvni a sérelmek felhalmozódásától, az azokból fakadó hibás érzelmi reakcióktól, s ezek következményeként számos kommunikációs zsákutcától.
(Részlet)
Írta: Ferenczi Andrea
Teljes cikk megjelent az alábbi linken
