Hosszú évekig éltem úgy keresztényként, hogy szégyelltem a hitemet. Egy faluban nőttem fel, ahol egy tizenhárom éves, ha templomba járt és Bibliát olvasott, akkor szentfazék volt. Az évek alatt szépen beleégett a lelkembe, hogy kereszténynek lenni ciki. Később, amikor teológus lettem, egyre inkább kezdett beigazolódni ez a meggyőződésem. Ma is elevenen látom, ahogyan ott ültem a Kollégium imatermében, és kételkedtem.
Valami elmondhatatlanul erős érzés támadt fel bennem: Isten nem is létezik, csak kitaláció. Bár kamasz koromban is megvolt ez a kétely bennem, de nem rendelkeztem elég tudással ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire megalapozott ez a kétely. A teológián tanultunk vallástörténetet, és az igazság az, hogy egyetlenegy teológiai tantárgy nem rengette meg annyira a naiv hitemet, mint a vallástörténet. Tanultuk a kánaáni népek isteneit, és amikor egyszer csak elkezd összeállni a kép, hogy itt csak a nevek különböznek, a kultúra ugyanaz, az istenek hasonlítanak egymásra. Kételyeim középpontjában első perctől az isten létének a megkérdőjelezése állt. Figyeljétek meg a logikát. Én nem a világra gondoltam, mint sokan, amikor vádat indítanak Isten létével szemben, hanem az egyházra. Az érvem a következő volt: ha az egyház olyan, amilyen, és az egyházban az emberek ilyenek, amilyenek, akkor Isten nem létezhet, mert ha Isten létezne, akkor az egyház nem lenne ilyen. Milyennek láttam az egyházat és benne az embereket? Ma már így fogalmaznám meg: emberinek. De akkor számomra érthetetlen és az Istenről alkotott képemmel összeegyeztethetetlen volt az, amilyennek az embereket láttam az egyházban. Konkrétan ugyanolyannak, mint mindenki mást. Hogy semmiben nem különbözik. Ez a kétely teológiai tanulmányaim légvégéig elkísért. Az utolsó csepp a kétely keserű poharában John Updike, Isten velünk vonul című regénye, és Clarence Wilmot, a presbiteriánus tiszteletes, aki elveszti a hitét, mert rádöbben, hogy a tudománynak van igaza (a 20. század elején járunk, kvantumfizika, relativitáselmélet, stb.). Miután elhagyja a hite, tudománynépszerűsítő enciklopédiával házal és ezzel próbálja megszerezni családjának a mindennapi betevőt. A történet választás elé állított Isten létét illetően, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem Isten létében kételkedem, hanem az egyház létének a legitimitásában. Na, ezzel aztán még jobban meggyűlt a bajom, és persze, miattam másoknak is. Mert eközben lelkész voltam, vagyok. Isten van, és szeret, és hála a teológiának, és a bennem elmélyített kételyeknek, már tudom, hogy miben hiszek. Na, de mi van az egyházzal? Elkezdődött egy másik kétely, ami már rövidebb ideig tartott, de még szörnyűbb mélységekbe húzott gondolatilag és érzelmileg. Kételkedem, tehát kételkedem. Gondolati sémám mind a két irányba magában hordozott egy mélyebb gondolatot: nem csak Isten létében kételkedtem, majd nem csak az egyház léthez való jogában, hanem a saját léthez való jogomban is. Kételkedtem saját létezésemben, hogy jogom van-e létezni. A kétely mindig kétirányú, és soha sem tisztán intellektuális. A mélyebb rétegekben oka van a kételyünknek, és az ok rendszerint nem azonos az intellektuális okkal. Kételkedtem önmagamban.

Így jutottam el az önmagamban történő kételkedésig. Alkalmas vagyok-e arra, hogy másokat tanítsak? Jogom van élni? Kiérdemeltem-e mindazt, amit kaptam? Elég jó vagyok-e? Sok olyan kérdés, ami a mélyben húzódott meg, és ami sokkal árnyaltabb, mint az alapkérdés: létezik-e Isten. DE, ha Isten létezik, akkor megismerhetem őt, így megismerem magamat is. Az ő összefüggésében értem meg ki vagyok, és ki lehetek.

Hosszan beszéltem a kételyről és a hitemről, de van itt még valami. Tegnap olvastam végig Timothy Keller, egy másik amerikai presbiteriánus lelkész könyvét, aminek a címe: Hit és kételkedés, meggyőző érvek Isten mellett. Azon túl, hogy a könyv egy igazi intellektuális gyönyör hittől és vallási beállítódástól függetlenül is, ösztönzést kaptam belőle, hogy újra megvizsgáljam kételyeimet. Végre valaki azt mondja: nem baj, hogy kételkedsz, csak ne érd be ennyivel. A kétely útján jutunk előre az életben. A kétely az a kérdés, ami mindig egyel mélyebbre kérdez, oda, ahová már nem látok el. A kétely vége a hit Istenben.

Már előre sajnáltam, amikor láttam, hogy csak néhány oldal van vissza a végéig. Olvasd el, és ha elolvastad, mondd el a véleményed te is.

Végül egy idézet a könyvből ízelítőnek. 😉

“A hit némi kétely nélkül olyan, mint az emberi test antitestek nélkül. Aki naivan éli az életét és túl közömbös vagy elfoglalt ahhoz, hogy kemény kérdéseket tegyen fel azzal kapcsolatban, hogy mit miért hisz, védtelen lesz az életet ért tragédiákkal, vagy egy eszes kételkedő puhatolózó kérdéseivel szemben. Kételyeink feloldásához türelmes vizsgálódásra, elmélkedésre van szükségünk, és ha ezt elmulasztjuk, hitünk egyik napról a másikra összeomolhat.”