Tegnap éjszaka a végére értem Philip Yancey (ejtsd: Filip Jenszí) Meghökkentő kegyelem című könyvének. Bár néhány kritikai észrevételt fogok majd említeni, ami persze alapjaiban határozza meg a könyvet, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy fenomenális élmény volt olvasni. Ha csak teheted, és ha képes vagy elolvasni háromszáz oldalnyi keresztény gondolatot, akkor tedd meg. Ne halj meg úgy, hogy nem olvastad ezt a könyvet.

Ha nincs időd arra, hogy mindent elolvass, és nem akarod az idődet pazarolni, akkor csak nézd meg azt, hogy az adott könyv szerzője kiktől idéz. Sokat elmond a könyv alapbeállásáról és a szerző gondolkodásmódjáról, hogy kik azok, akikre hivatkozik. Szóval Yancey folyamatosan C. S. Lewis-t idézi, ami már alapból szimpatikussá teszi, lévén, hogy Lewis az egyik legnagyobb kedvencem, még nem csalódtam egy könyvben sem, amelyikben Lewis-tól idéztek. De említhetném G. K. Chesterton-t, a huszadik század másik nagy és meghatározó, zseniális apologétáját (aki mellesleg katolikus volt 😉 ), vagy Martin Luther King nevét, aki hivatkozási alapként végig jelen van a könyvben. Előkerül Szolzsenyicin, Teréz Anya, sőt még egy példa erejéig Jack Nicholson és Meryl Streep is.

Szeretem besorolni a könyveket valamilyen kategóriába, és szerintem ez a yancey-könyv a C. S. Lewis-G. K. Chesterton féle vonalba illik, némi John Stott beütéssel. Szeretem ezt a vonalat. Művelt, nagyon világosan és érthetően fogalmaz, széles látókörű, de evangéliumi.

Ízelítőnek csak annyit akkor a tartalomból, hogy a könyv kiindulási pontja az, hogy a kegyelem az egyetlen dolog, amit sehol máshol nem kapsz meg, csak a kereszténységben. És bár elviekben ez így van, de a gyakorlatban vajmi kevés helyen látjuk ezt. Zseniálisan jó történetek segítségével magyarázza, hogy hogyan jelenik meg a kegyelem a mindennapi életünkben. Átfogó társadalom és egyházkritikát fogalmaz meg. Bár érezhető, hogy itt a kilencvenes évek Amerikájáról van szó, és hogy a kommunizmus összeomlása alapjaiban határozta meg a szerző világlátását. Állandóan visszatérő téma az ítélkezés, elítélés és a kegyelem egymásnak feszülése. Olyan izgalmas és különösen Amerikában kényes témákról is szót ejt, mint a homoszexualitás vagy az abortusz, vagy a halálhoz való jog kérdése. (Majd ennek a kapcsán elmondom a kifogásomat is.). A végén még az anonim alkoholisták is szóba kerülnek, mint a kegyelem által megváltozottak, mint közösségi minta: radikális őszinteségég, radikális függés. Kicsit hasonlít Stott Korunk égető kérdései című könyvére, de úgy összességében is eléggé stott-os.

Szóval: két dolgot nehezményezek, kifogásolok, kritizálok a könyvben (ami, még egyszer hangsúlyozom, életre szóló élmény volt!).

Az egyik az egyenes véleményfelvállalás. Az az érzésem, hogy eltáncol az ugródeszka széléig, de aztán gyorsan visszatáncol, és sosem ugrik le. Amikor a homoszexualitás kérdéséről beszél, ez különösen szembetűnő. Nagyon érzékletesen írja le, hogy hogyan találkozott a kérdéssel az életében (egy barátja elmondta, hogy meleg), és elmondja azt is, hogy ez mennyire kényes kérdés az Amerikai evangéliumi (evangelikál) gyülekezetekben, és PONT ezért a végkicsengése a megközelítésnek nagyon kommersz evangelikál. Úgy érzem, Yancey tökéletesen tisztában van, hogy mit KELLENE írnia, de úgy érzi, ha azt leírná, ő is arra a sorsra jutna, mint a barátja, aki felvállalta, hogy meleg. Igen, végül a kommersz evangelikál választ adja, a lájtosabb, de mégis evangelikál választ: a melegség bűn, de azért szeressük a bűnével együtt is. Nem lép ki az evangelikál keretek közül, mert ahogyan a könyvben is leírja, tisztában van vele, hogy ahhoz, hogy játékban maradjon, el kell fogadnia a kereteket, és Yancey nagyon tisztában van az evangelikál értelmezés adta kerettel. Jól tudja, hogy mit lehet MÉG mondani a homoszexualitásról, és mit NEM lehet már mondani, és így is tesz. Ez az elv igaz a többi alapvetően meghatározó témára is, amelyekről beszél. Ha már szóba hozta maga is a radikális őszinteség kérdését, konkrétan úgy érzem, hogy Yancey 100%-osan tudja, mit KELLENE mondania, de annak csak a 40%-át mondja el, mert az fér csak bele az evangelikál keretbe. (csak csendben jegyzem meg, hogy az a negyven százalék is neccesen!).

A másik kifogásom szintén az evangelikálságból fakad. Bár a könyv központi témája a kegyelem és az erkölcsösség közötti feszültség, és bár körbe-körbe járja, és burkoltan újra meg újra jelzi, hogy senki sem jó (!), nem jut el addig a megállapításig, hogy végeredményben nem az ERKÖLCS a keresztény hit lényege. Személyes kritikám az úgynevezett evangéliumi, vagy evangelikál kegyességgel szemben, hogy úgy gondolkodik, mint egy viktoriánus: ha erkölcsös vagy, akkor a mennybe jutsz. Bár burkoltan folyamatosan jelzi Yancey, hogy nem az erkölcsösség juttat a mennybe, hanem a kegyelem, de ezt így nem lehet leírni, ezt ő is érzi. A végén akkor is el kell, hogy mondja, hogy megnyugtassa evangelikál olvasóit, hogy az erkölcsösség nagyon fontos, és hogy a bűnt gyűlölni kell, a bűnöst pedig szeretni. Értem Yancey-t, bár én még csak nagyon az elején járok ennek az egésznek. Értem az elvet: mondd el inkább visszafogottan, és erősítsd meg, hogy nem azt mondod, amire ki van hegyezve az ítélkező fundamentalista füle, de azért írd le a véleményed, csak ne lehessen rád sütni, hogy az a véleményed. Ettől még a yancey-könyv zseniális. Ezek a problémák inkább az olvasói táborról mondanak el nagyon sokat. Kénytelen vagy azt írni, vagy legalábbis azt IS, amit az olvasó hallani akar, és nem teheted meg, hogy azt írod radikálisan őszintén, amit te ténylegesen megértettél.
Összességében ennyi. Nagyon ajánlom. Igazi élmény.

Írta: Szikszai Szabolcs

Megjelent az újragondoló blogon