Nem egyszerű könyvet választottam elolvasásra. Nem egy könnyed kis gondűző olvasmány. Megszenvedtem vele. Miroslav Volf, horvát nemzetiségű protestáns teológus Ölelés és kirekesztés, Teológiai vizsgálódások az azonosság, a másság és a kirekesztődés tárgykörében című könyvéről van szó. Megpróbálom néhány bennem felvetődő kérdés segítségével leírni, mire számítasz, ha belevágsz.A könyv első harmadának az olvasása közben folyamatosan jelenlévő rossz érzés volt bennem. Ha nem egy komoly és nagy tekintéllyel bíró teológus könyvéről lenne szó, talán azt mondtam volna magamban, jó-jó, de azért ez eléggé furcsa. A furcsa nem éppen a legjobb szó. Megpróbálom elmondani miért. Ahogyan tovább olvastam a könyvet, elkezdtem megérteni, hogy egyszerűen az van, hogy rettenetesen mélyen be van betonozva a gondolkodásunkba, a neveltetésünkbe az a gondolkodásmód, hogy a világ jókból és rosszakból áll. A jók persze általában azok, akik olyanok, mint én, akikkel egyet tudok érteni. Belénk nevelődik a kirekesztés. Ezzel együtt az áldozatiság és az elkövetők vádlása, és elítélése. Volf lerántja a leplet erről az egészről, és azt állítja, hogy a világot nem szabad elkövetőkre ás ártatlanokra felosztani, mert ennek az az eredménye, hogy az ártatlanok döntik el, hogy kinek áll jogában Isten szeretetét élvezni. Jobbára csak az „ártatlanoknak”. Tehát az első, amit megértettem, hogy bár magamat nyitott gondolkodású és befogadó embernek tartom, a kirekesztő gondolkodásmód mélyen belém van nevelve. Olyannyira, hogy ha ezt valaki feszegeti, rossz érzések támadnak bennem, hogy valami bűnös, tilos dolgot olvasok. A MÁSIK bűnösségének a kérdése nem kérdés, a másik bűnösségének a ténye TABU. Feszegethetetlen és ezzel párhuzamosan saját szerepünk is vitán felül álló: én vagyok az ártatlan.
A második az individualizmus. Megdöbbentő méreteket ölt a magyar keresztények között is az individualizmus. Isten csak velem törődik. Engem szeret. Nekem tervez jót. Másokat is csak azért alkotott meg, hogy nekem jó legyen. Én állok a középpontban. Gyakran ott tartok, hogy a néhol előforduló Isten, meg Jézus, meg Biblia szavakat leszámítva az igemagyarázatok sem mondanak mást, mint a populáris pszichológia. Csak itt még egy Isten is van, aki azt a szerepet tölti be, hogy még jobban meg tudjam magamat valósítani. Önmagunkra bámulunk, és amikor önbámulásunkban megzavar a másik, akkor haragosan ráripakodunk, mert megzavarta szenté-válásunk folyamatát. Volf rádöbbentett, hogy az életünkben nincsen SEMMI ami nem közösségi kérdés lenne. Kapcsolatokban élem meg önmagam. Az, ami vagyok, legalább annyira a környezetem, amiben élek, és azok, akik ebben a környezetben élnek. A családom, a nemzetem, más nemzetek. Nagyon elgondolkodtató, hogy hogyan fér meg a más népek, vagy más ideológiák képviselőinek a gyűlölete az egyébként igen kenetteljes kegyességgel? Így vagy úgy, de a kirekesztés minden keresztény irányzatban megtalálható, mert a kirekesztés nem a politika, vagy az adott ideológia, hanem annak az illúziója, hogy a jók azok, aki úgy gondolkodnak és hisznek, mint én. És ez az individualizmus. Ez annyit jelent, hogy ÉN gondolkodom jól.
A kereszténységünknek hatalmas felelőssége van a társadalom és a világ felé. Nem vonhatjuk ki magunkat, és nem tehetünk úgy, mintha Isten csak értünk, keresztényekért küldte volna a fiát. Nem rekeszthetjük ki a tőlünk különbözően gondolkodókat. Én magam is ugyanannak a társadalomnak a része vagyok. Az individualista társadalomban az én hitem is individualista lesz. Magyarán: önző.
A megbékélés társadalmi és egyéni, kis és nagy közösségi szinten nem egymás legyőzése árán jön létre, hanem ölelés által. Volf az ölelés képét a tékozló fiú történetéből veszi, ahol az Atya megbocsátása az elébe-futás és a megölelés mozzanatában veszi kezdetét. Egyébként egy egészen hosszú részt szentel Volf a tékozló fiú történetének. Igen izgalmas, főleg, hogy nemrég olvastam Timothy Keller, Tékozló Isten című könyvét, amiről még bejegyzést is írtam, ha emlékeztek rá. Volf sok új szempontot világít meg. Bár a könyveben nem kerül kimondásra, de ahogyan Kain és Ábel történetéről beszél, erőteljes párhuzam érezhető a tékozló fiú történetével. Átölelni annyit tesz, hogy kirekesztés helyett helyet készítek a másik számára a világomban. Önmagamban teszem, nem a másik tette teszi ezt bennem. Isten megbocsátásának a módjából vezeti ezt le, aki önmagában békéltette meg a világot önmagával Krisztusban.
Igazi intellektuális élmény. A könyvben vissza-visszatérő részek a posztmodern filozófia képviselőivel történő vita. Számomra izgalmas volt, mert ebből írtam a szakdolgozatomat, de egyébként ezeket a részeket kicsit kilógósnak érzem. Ha átlapozol rajtuk, nem maradsz le semmiről. Úgy érzem, ez a rész inkább a nyugati teológiai tudományos párbeszéd miatt került bele. Illetve a fogalomhasználat onnan származik: az én és a másik a francia posztmodern központi témája. Ezek a részek azonban a könyvnek legfeljebb a tíz százalékát teszik ki.
Itt van az asztalomon a másik magyarul megjelent könyve is, és már alig várom, hogy annak is nekifeküdjek. Remélem, nem fekszem ki tőle. Olvasd el, és gyere, egészítsd ki a kritikámat, ajánlómat. Segíts továbbgondolni.
