Nemrég fültanúja voltam egy kávézóban három nő beszélgetésének. Az egyik párt keresett és nagy keserűség volt benne, hogy nem találja a társát hosszú évek óta, hiába tesz meg mindent ezért. A másiknak mindkét gyermeke sérülten jött a világra. A rengeteg fejlesztés, terápia mind anyagilag, mind lelkileg megviselte a családot. Kimerült és keserű volt, hogy ez ilyen nehéz és még csak remény sincs rá, hogy teljesen rendbe jöjjön. A harmadik egy darabig hallgatott, aztán kibökte, hogy újabb sikertelen lombikon vannak túl a férjével. A szervezetét nagyon megviselte már a petesejtstimuláció is, most pedig egyik gyászból a másikba kerülnek, ahogy a beültetések futószalagján újra meg újra kudarcot vallanak.

Különös volt ez az egész beszélgetés. Véletlenül, akaratlanul hallottam csak, mégis mélyen megrendített. Egyrészt nagyon nehéz élethelyzeteket érintett, komoly problémákat tárt fel. Másrészt volt abban valami felemelő, hogy senki nem akarta mérlegre tenni a másik fájdalmát, panaszát. Majdhogynem természetes volt, hogy egyik nő sem tudott érdemben biztató szót szólni a másikhoz, de jelen voltak egymás számára. Az elfogadottság áldott csendje vette körül őket, és ebben kicsit mind meg tudtak pihenni.

Mindhárom női sorson sokat töprengtem azóta. És rájöttem, hogy legkevésbé a nehezített gyermekvállalásba látok bele. Talán azért is, mert erről van legkevesebb őszinte szó. A témát elpoénkodó, felületesen kezelő, lepasszoló mondatok elhallgattatják a problémát szóba hozó párokat.

Be kellett látnom, hogy én magam sem tudom, hogyan, miképpen álljak segítőn, támogatón a környezetem meddőséggel küzdő tagjaihoz. És – bár minden ember más és más – bizony, hasznos volt végighallgatni, végigolvasni mindazt, amit erről Muzslai-Bízik Hanna elmesélt.

Bevallom, nem is sejtettem, hogy ez ennyire nehéz. Ilyen hosszan és részletesen senki nem osztotta meg még velem. Az a néhány elejtett mondat meg, amit hallottam, sokkal kevésbé hatott rám mélyen, talán mert ez a probléma soha nem jött velem szembe a saját életemben.

Nem volt könnyű még külső szemlélőként sem ilyen szinten belelátni ebbe a sajátos világba. A gyász, a félelem, a meg nem értettség, a düh és a kétségbeesés utcáin át vezetett az út. Mégis örülök, hogy jobban megérthettem egy nőtársam segítségével ezt az élethelyzetet. Sokat jelentettek az őszintén feltárt sebek mellett a gyakorlati tanácsok, amik segítségével túl lehet élni ezeket a – sokszor hosszú évekig eltartó – bizonytalan és nehéz időket.

Hanna nem csak sorstársainak, de nekünk, a környezetükben élő, segíteni vágyó embereknek is írta ezt a könyvet. Sok-sok tanáccsal lát el, ami empatikusabbá, érzékenyebb, értőbbé tesz. Így – reményeim szerint – segíteni fog sokunknak bölcsebben, szeretettel kísérni a meddőség nehéz terhét hordozó házaspárokat.

Füller Tímea