Mi van azokkal, akik a szeretet ünnepére készülve éppen gyászolnak és míg mindenki örül, veszteséggel és komoly fájdalommal néznek szembe? C.S. Lewis A bánatról című könyvében válaszokat és kérdéseket is találunk.

C.S. Lewis – a Narnia Krónikáinak ír származású írója és Tolkien közeli barátja – A bánatról címmel írt bensőséges  naplót a felesége elvesztése miatt érzett fájdalmáról, az Istenével folytatott képzeletbeli harcról és a gyász feldolgozásának lehetőségeiről.

Az író szeretett felesége egy hosszú lefolyású rákbetegségben halt meg. Az utolsó időszakban a párnak maradt elég ideje arra, hogy egymás érzéseit megfigyeljék, de Lewis arra jutott, hogy a haldokló és a „támogató” annyira különböző érzésekkel viszonyul ugyanahhoz a kérdéshez, hogy lehetetlenség megérteniük egymás félelmeit, erőtlenségét, fájdalmát. Egyedül talán együtt érezni lehetséges a másikkal. Kinek a nehezebb, a búcsúzónak, vagy akit itt hagynak? Valóban megszűnik a fájdalom, a veszteség, a hiányérzet a halál után? Mi lesz azzal, aki itt marad?   

A férj minden önsajnálat nélkül boncolgatja azt a kérdést, hogyan érez egy hívő ember, a szeretett lény elvesztése után? Ilyenkor derül ki igazán, hogy milyen erős a hit és mi az alapja. Lewis arra következtetésre jut, hogy ezekben az életbevágóan fontos kérdésekben és pillanatokban az ember nem azt kérdőjelezi meg, hogy van-e Isten, hanem azt hogy „ilyen”? Tényleg ilyen kegyetlen, hogy elveszi tőlünk, akit szeretünk?

A könyvből kiderül, hogy a pár őszintén szerette egymást. „Házaséletem legnagyobb ajándéka az volt, hogy állandóan számolnom kellett egy közeli és bizalmas, mégis összetéveszthetetlenül más és különálló személy rám gyakorolt hatásával.” Leírásából megtudjuk, hogy azért érzi különösen kegyetlennek felesége elveszítését, mert szerelmük épp csak kiteljesedett és már el is kell múlnia… Saját magával folytatott intellektuális vitájában azonban meggyőzi magát, hogy a veszteség nem a folyamat megszakítása, hanem a folyamat része. Ennek tükrében egészen másként szemléli a beteljesült szerelmet és a kedves elveszítését. (Bár ettől nem lesz kevésbé fájdalmas, csak talán egy kissé elfogadhatóbb.)

Az idő múlásával, napról-napra másképp emlékezik a szeretett nőre. Emlékfoszlányokból próbálja összerakni a képet, amely leginkább hasonlít feleségére. Azonban sokszor korholja magát „Hogyan tudnám elkerülni, hogy összefércelt emléke egyre inkább belőlem induljon ki?” A könyv azok számára is tartogat némi útravalót, akik olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy ilyen veszteséget még nem éltek át: mindenkivel, akivel kapcsolatba lépünk az általunk kialakított kép alapján kommunikálunk… ez gyakran igencsak eltér a valóságtól. Mennyire kell eltérnie ahhoz, hogy észbe kapjunk és arra figyeljünk, hogy ki a Másik valójában? Mennyire vesszük figyelembe, hogy a Másiknak mindig van előlünk elrejtett kártyája?

Forrás: www.csaladhalo.hu