Hogy a gyerekek elcsennek ezt-azt a nagyoktól, nem újdonság. Még emlékszem, amikor a kicsi lányom alig másfél évesen belebújt az egyetlen magas sarkú csinos cipőmbe és a seprűre támaszkodva nagyon büszke ábrázattal megtett benne néhány bizonytalan lépést. Amikor az édesapja hatalmas csukájában is megpróbált járni, jó nagyot esett, de csak nevetett rajta, egyáltalán nem szegte kedvét az eset. Itt-ott még egy-egy sál, táska, pulóver akadt a kölcsönzött tárgyak listáján. Általában elnéző mosollyal figyeltem a kicsiknek ezt a ténykedését. De most?

Most bizony felháborodtam! Jó, én is hibás vagyok, elismerem. Otthagyom a konyhában a széken, vagy a dolgozószobában az asztalon a könyveket, amiket éppen olvasok. (Na jó, más ezt úgy írná le, hogy szanaszét a házban.) Lehet, hogy csak idő kérdése volt, de mégis…

Gershen Kaufman és Lev Raphael: Állj ki magadért! című kötetét olvastam pár napja, amikor az egyszer csak szőrén-szálán eltűnt. Eleinte nem gyanakodtam. Biztosan máshova raktam le. Járkáltam a lakásban és azon gondolkodtam, milyen jó lesz ebből a könyvből az éppen aktuális nyolcadik osztályommal dolgozni. Megjelentek lelki szemeim előtt bizonytalan arcocskák a kisebb hittanosaim közül is. A tini-segítők egyikének is jót tenne, ha kicsit átnézné. És bizony, eszembe jutott a családból is olyan eset, amikor egy gyerek nem tudta magát megvédeni, mert az önbizalma vagy a magabiztossága nem volt rendben. Sajnos már a kicsik is hamar észreveszik és piszkálják azokat, akik gyengébbek náluk. Tényleg fontos, hogy a belső ereje és az önértékelése rendben legyen az embernek. Segítenünk kell a gyerekeket, hogy szert tegyenek ezekre az erőforrásokra. Talán a keresztény családok gyerekei olykor még bizonytalanabbak, annyira igyekeznek önzetlenek lenni.

Az is eszembe jutott, hogy mennyiféle erőfeszítést tettem eddig is, hogy legalább hittanon legyen olyan bizalmi légkör és annyi idő és figyelem, hogy a gyerekek elmondhassák, hogy vannak. És milyen nehezen fogalmazzák meg az érzéseiket! Hányféle kártyát és játékot készítettem már ennek a fejlesztésére. Most egy csokorba szedve érthető nyelven itt vannak, ezt is milyen jól tudom majd használni a munkám során.

De ekkor betoppant a nagylányom és félbeszakította a gondolatmenetemet.

– Anya, most, kérlek, hallgass végig. Szeretnélek meggyőzni, hogy erre a könyvre – és már lobogtatta is előttem a piros borítót – nekem nagyobb szükségem van a munkám során. Tudod, a jól funkcionáló autista gyerekek is nehezen értik a mimikát…

Na, itt szerettem volna megállítani az érvelést, de ott termett a kisebbik lányom.

– Anya, ne hallgass rá! Nincs mentség arra, hogy kivette a kezemből azt a könyvet. Mert ő mindig csak a munkájára gondol, de tudod, hogy nekem ez most eléggé aktuális lenne, hogy jobban értsem, mert kamasz vagyok (csak mertem volna én mint felnőtt a számra venni ezt a szót) – és tudod…

Ám ismét nem jutottam szóhoz, mert még nem fogytak el a könyvért megküzdeni kész elemek a házból.

–  Megbocsássatok, de mint kezdő munkavállaló a versenyszférában, nekem pillanatnyilag igen nagy szükségem lenne az önérvényesítési képességeim megerősítésére. Mert gyakornok vagyok, és azt majdnem mindenki összetéveszti a kifutófiúval.

A vitát végül egy tömör érvvel vágtam el. Mindenkit megértek és örülök, hogy ilyen sokoldalúan használható könyvre leltünk, de először én olvashatom el, mert az enyém, viszont megrendelem nekik is. Punktum!

Ki kell állni magamért!

Füller Tímea