Egy hegyekkel körülölelt völgy, amit elárasztott a víz, benne egy templom. Csak a tornya látszik ki, a napfelkelte fényében mégis átragyog ablakain egy kis világosság. Süllyedőben, de tündökölve. Megmagyarázhatatlan, hogy honnan, mégis van egy csipetnyi remény ebben a képben.
Ez köszönt Philip Yancey új kötetének címlapján, amit korábbi könyvei után hatalmas várakozással vettem kezembe. Hatalmas műveltsége és széles látóköre, provokáló, továbblépni késztető írásai mindig nagy benyomást tettek rám. Kényelmes, olykor ellaposodó, újra meg újra állóvízzé terülő kereszténységemet mindig inspirálják kemény, de józan szavai, és olyankor elindul bennem valami. Egy kis patak utat tör és a tespedő langyos tóból éltető víz zúdul alá – mindig a mélybe igyekszik, lefelé, ahol nagy szükség van rá.
Ez a könyv is ezt teszi az olvasóval. Bár mélyre vág és fájdalmasan világít rá az egyház és a keresztények hibáira, vigasztalást is ad. Semmi más reményünk nincs, csak az, hogy Isten az ő nagyságával és szeretetével mellettünk áll. Népe hol üldöz, hol üldözött, hol gyűlöl, hol gyűlölik, tévedett, hibázott, eltért, de a nagy korrigáló nem adta fel. Már Jézus is azokból tudott tanítványokat válogatni, akik voltak: halászokból, vámszedőkből, zelótákból, forrófejű és ingatag, szónoklatban és tanításban nem éppen tapasztalt emberekből. És ő rábólintott erre.
Az egyház ma is törékeny, sérülékeny, meg-megtántorodó emberekből áll. Hol elfáradunk, hol Isten elé futkosunk és nélküle próbálunk megoldásokat kreálni. Ha valamit megértettünk, ahhoz körömszakadtáig ragaszkodunk, akár egymásnak esve is miatta. Apróságokon vitázunk, miközben az Úrtól kapott küldetésünket elhanyagoljuk. Szakadások és hibák vannak, de Isten hűségesen velünk jár, és velünk együtt munkálkodik. Semmilyen más magyarázat nem lehetne rá, hogy még egyáltalán létezik a kereszténység.
Hogy van-e szomjúság Isten után, az nem is kérdés. Soha ennyiféle szellemi irányzat nem létezett – és kínált „biztos” és „gyors” megoldásokat -, mint éppen mostanság. Hogy örömhír, jóhír-e az evangélium ma az embereknek? Mielőtt elborulna a tekintetünk, látnunk kell, hogy szinte mindig is örökös körforgás volt a történelem folyamán a hithez való viszonyban. Hol ébredés, hol növekedés, hol tendálás, hol hanyatlás szakaszát éljük, ami után a szomjúság foka ismét megérleli az emberi szíveket egy újabb ébredésre és növekedésre. A világ különböző részein ma más és más fázisát éli a kereszténység.
Egy biztos, a szavak kevesek a jó hír továbbadására. A tettek beszédesebbek és a cselekvő egyház mindig megerősödik. Maga frissül fel, újul meg először, így hatást gyakorolhat környezetére is. Aktivistaként, zarándokként vagy művészként megélve hitünket Isten kezét fogva egyensúlyozunk a keskeny úton, meg-megbillenve a büszkeség és s kétségbeesés két szélsősége felé. Ám igazi erőnk Jézus Krisztus, a biztos kőszikla, akire az egyház felépült.
Philip Yancey új könyve gondolkodásra, önvizsgálatra és továbblépésre késztet. Igazi reformációra, megújulásra, ami már puszta jelenlétével „fertőzi meg” a világot, azzal, amire a legnagyobb szüksége van: az örömhírrel.
Füller Tímea
Lapozzon bele


