„Egy újabb tudálékos, okoskodó könyv” – gondoltam, amikor kinyitottam. Amerikai szerzők műve, tehát egyáltalán nem biztos, hogy nálunk, egy másik kultúrában létjogosultsága van, és minden úgy működik, ahogy le van írva benne… Hogyan keressük Isten akaratát? Hát úgy, hogy imádkozunk és olvassuk a Bibliát, nem? Vagy most akkor el fogják nekem magyarázni a vajas kenyér receptjét? Mégis, már az első oldalak után érdekesnek találtam. Nem volt okoskodó, sem unalmas, sőt inkább megdöbbentő.
Még a könyv felénél sem tartottam, amikor tudtam, alapvetően újra kell gondolnom mindent Istennel, az akaratával, illetve annak megélésével kapcsolatban.
Imádkozunk. Elsoroljuk Istennek, hogy mit kérünk, mit szeretnénk. Áldja meg a kitűzött célomat, az új munkahelyemet, a missziós utat… De mi Isten akarata? Valóban egy új munkahely vagy egy missziós út? Az orra alá dugunk egy (kívánság)listát. Csak bólintania kell rá. Egyetértenie vele, és megáldania. Mint egy automatának.
Szóval imádkozunk. De tényleg komolyan is gondoljuk, amit mondunk? Hiszünk abban? Egyszer egy evangelizációs alkalom előtt így könyörgött a gyülekezet: „Istenem, kérlek, töltsd meg ezt az egész termet emberekkel!” Aztán nekiálltak berendezni a termet… és lerakták a székek felét. (Egy történet a könyvből.)
Hogyan keressük Isten akaratát? Biblianyitogatással (felcsapom, rábökök, és ott lesz Isten akarata)? Netán élünk minden adódó lehetőséggel az életben, és elhisszük, hogy ha egy ajtó kinyílik előttünk, azon nyugodtan beléphetünk, mert ha Isten nem így akarná, bezárná előttünk azt az ajtót? (Mivel a szerző egyik barátját emiatt majdnem lelövik…, fenntartásaim vannak ezzel az elmélettel. Neki is.)
Lehet, hogy egész életemben mindent rosszul csináltam, félreértettem? Hány kanyart, kitérőt, vargabetűt megspórolhattam volna?
Hét lépés, ami nem recept, csak egy útmutató, ötletekkel. Egy kis segítség, hogy rátalálj az igazi ösvényre. Hogy aztán soha ne térj le róla.
Szőczi János
