Három évvel ezelőtt találkoztam először a társfüggőség fogalmával, és akkoriban vásároltam meg Robert Hemfelt – Frank Minirth – Paul Meier, A szeretet választható című könyvét, ami egyike a témában írt meghatározó alapműveknek, különösen, ha a magyar nyelven hozzáférhető szakirodalmat vesszük alapul. Elolvastam, és bár abban az időszakban kezdett tudatosulni bennem, hogy a család, amelyben felnőttem, egy tipikus diszfunkcionális család volt, alkoholizmussal, társfüggőséggel, verbális és fizikai bántalmazással, manipulációval, elhanyagolással és mindennel, ami egy diszfunkcionális családot jellemez, mégsem sikerült három éve megtalálnom az összefüggést a könyvben olvasottak és a saját életem között. Ma már tudom, hogy ahogyan a bemutatkozó szövegemben is olvasható: tankönyvi példa lehetnék a diszfunkcionális családban felnőtt gyerek bemutatásához.
A társfüggőség megértéséhez elengedhetetlen megérteni, hogy a család, amiben felnőttünk, nem volt egy normális család. És itt általában az olvasó bele is botlik az első leküzdhetetlennek tűnő akadályba, ugyanis a diszfunkcionális családok – hogy saját nem-normális normalitásukat leplezzék – egy olyan belső normalitást alakítanak ki, amiből nézve úgy tűnik, hogy épp hogy a mi családunk normális, és mások családja nem-normális.
Ennek a belső normalitásnak a megkonstruálása úgy történik, hogy 1. a más családokban lévő jó dolgokat valamilyen módon negatív értelmezéssel ruházzuk fel, 2. a más családokban élőket negatív címkékkel látjuk el, és olyan tulajdonságokat ruházunk rájuk, amelyek valójában ránk jellemzőek, 3. a diszfunkcionális család, hogy védje a saját nem-normális normalitását, általában olyan családokat tekint viszonyítási pontnak, ahol a helyzet még a saját családjánál is nyilvánvalóan súlyosabb. Tipikus mondatok ezekben a családokban: igaz, hogy apád iszik, de legalább mindig hazahozza a pénzt, vagy soha nem fekszik az árokparton részegen, stb.
Azért, hogy a család fenntartsa a saját egyáltalán nem normális normalitását, mindent megtesz annak érdekében, hogy a választásnak, a személyes döntéseknek, vagy a felelősségvállalásnak még a lehetőségét vagy a létezését is kizárja saját belső világából. Ezekben a családokban mindenki valaki másnak az áldozata, és mindenki problémája abból fakad, hogy valaki más valamit tett vele. És az esetek többségében valóban így van, mert lehetséges, hogy a bántalmazás a családban több szinten zajlik, és ami még ennél is fontosabb, a szülők a gyermekeiket is bántalmazzák, nem csupán egymást. A gyermekek, helyzetüknél fogva egy olyan világlátást tesznek a magukévá, hogy az ember nem dönthet a saját sorsáról, kiszolgáltatott és vagy el kell tűrnie mindent a szeretet nevében (családi normalitás), vagy kénytelen megvédeni a saját érdekeit és így válik maga is agresszorrá.
Az ilyen családokban a fekete-fehér gondolkodás nagyon jellemző, ami azt jelenti, hogy valaki például vagy agresszor vagy áldozat, de semmiképpen nincsenek árnyalatok, és ami még ennél is fontosabb, hogy nincs lehetőség ezen a kereten kívül gondolkodni. Az ilyen családokban felnőtt gyerekek azt tanulják meg a származási (diszfunkcionális) családjukban, hogy az embernek nincs választása: vagy őt bántják, vagy ő bánt valakit, mert meg kell védenie magát. A bántalmazásnak igen széles skálája van jelen egy ilyen családban, aminek külön szakirodalma van. Nem minden kodependens családban van jelen például a fizikai erőszak, de a verbális és érzelmi erőszak és manipuláció mindenképpen. A családi felállásban mindig egy, de lehet, hogy többféle függőség is jelen van, ahol alap-helyzetben a házaspár egyik tagja szer-függő, a másik tagja pedig a szerfüggő tagtól függ. Tehát a társfüggő számára az a házastársa, ami a házastársának a szer (pl. alkohol).
A társfüggőséget a kutatók első körben az alkoholproblémákkal küzdő családok között kezdték beazonosítani, de idővel rájöttek, hogy ez a kapcsolati viszonyulási forma nem csak az alkohol-problémákkal küzdő családokban van jelen, hanem más kapcsolatokban is. Így lehetséges, hogy egy házaspár egyik tagja sem szer-függő, de a közöttük lévő kapcsolat társfüggő kapcsolat, tehát lényegében mindketten egymástól függenek, és egymás számára azt jelentik, amit az alkohol jelent az alkoholfüggőnek.
Ha nagyon leegyszerűsítve próbáljuk megközelíteni a témát, akkor azt mondhatjuk, hogy mivel a diszfunkcionális családokban felnőtt gyerekek saját származási családjukban nem voltak képesek megélni a személyiségfejlődés szakaszait és így nem alakult ki biztonságos kötődés, majd a leválás és az eltávolodás, függetlenség szakasza, ezek az emberek felnőttként is a kötődés-leválás szakaszában küzdenek, hogy egyszer végre tovább juthassanak.
Egy a témában írt másik alapművükben a Weinhold házaspár azt állítja, hogy a társfüggőségből épp egy elkötelezett kapcsolatban nyílik lehetőség ezeknek a korábban nem teljesített fejlődési szakaszoknak a bejárására, és meglátásuk szerint a felek így juthatnak el a szabad együttműködésen alapuló elkötelezett kapcsolatig, amiről a Szeretet választható című könyv is szól. A szeretet választható annak, aki szabad döntéséből él, szabad döntéséből szeret és szabad döntéséből lép ki egy kapcsolatból, ha úgy látja, hogy az a kapcsolat veszélyezteti a saját életét. A társfüggő kapcsolatokban nincsenek szabad döntések. Olyan, mintha el előre megírt forgatókönyv szerint zajlanának az események és az egész nem lenne több egy ismétlésnél, amiben a házaspár újraéli a szülei életét abban a reményben, hogy nekik sikerül helyrehozniuk azt, amit a szüleik elrontottak. Morgan Scott Peck, A járatlan út című könyvében arról beszél, hogy amikor valaki a származási családja által ismert világon túlra merészkedik, akkor lényegében egy járatlan úton kezd járni, egy úton, amihez a családjában nem kapott térképet, és mire ide eljutott, már azt is megértette, hogy azok a családi minták, amelyeket magával hozott, épp azok a családi minták, amelyeket el szeretne hagyni, és ezért indult el ezen a járatlan úton.
A társfüggő kapcsolatokat egy olyan szoros érzelmi kötelék jellemzi, ami a külső szemlélő számára a nyilvánvalóan diszfunkcionális jelek ellenére sem szakad meg, mert a kapcsolatban a felek a másik elvesztését, vagy megváltozását, eltávolodását önmaguk elvesztéseként élnék meg, vagy önmaguk halálaként.
Robert Hemfelt – Frank Minirth – Paul Meier, A szeretet választható című könyvükben a társfüggőségből történő gyógyulás 10 szakaszát veszik sorra, amelynek első fele nagyon hasonlít, csaknem megegyezik a gyászmunkával vagy gyászfolyamattal, és ez nem véletlen. A társfüggőségből történő gyógyulás ugyanis valóban gyászfolyamat, amiben elgyászoljuk saját elveszett gyerekkorunkat, a szüleinket, akiket már soha nem kapunk meg olyannak, amilyenre vágytunk, magunkat, akik nem azok voltunk sem gyerekként, sem később felnőttként, akik, lenni szerettünk volna, és természetesen az éveket, amelyeket ugyanabban a szörnyű világban éltünk öntudatlanul, amelybe származási családunkban beleszülettünk. A folyamat végére egy új ember születik, aki számára az élet már nem kényszerítő tényezőkből fakadó cselekvések összessége, hanem olyan szabad világ, amiben szabadon választhatom a szeretetet. Nem azért, mert nem tehetek másként, hanem azért, mert így döntöttem.
Magyarországon mintegy egymillió alkoholfüggő beteg van, és a szakemberek azt mondják, hogy minden alkoholfüggő beteg három mások ember életére van hatással. Ez nagy szám.
Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik úgy érzik, a származási családjuk, vagy a saját családjuk, vagy a személyes életük nem a szabadság és a választás által vezetett, hanem a félelem és kényszer vagy a függőségek által. Ez egy önsegítő könyv, ami önmagában is segíthet végigjárni a gyógyulás útját, de lehetséges, hogy egy terapeuta segítsége és egy önsegítő csoport még jobban elősegíti a gyógyulást.
