Lucien Duval személyét Sillye Jenő ajánlotta figyelmembe még felsős koromban. El is olvastam alig tizenhárom évesen a Miért oly hosszú az éj című könyvét és … nos, nem értettem belőle egy szót sem. Az ember annyi idősen még fekete-fehérben látja a világot: valaki vagy jó, vagy rossz. Vagy keresztény, vagy cigarettázik. Ilyen egyszerű! Duval bonyolultabb volt. A könyve a polcomon érintetlenül várakozott évekig.
Aztán lettek emberek az életemben, akiknek komoly gondot jelentett az alkohol. Egészen közeliek is, aki fontosak voltak számomra. Megrémített, hogy szelídségük és kedvességük hogyan hullik darabokra egészen váratlanul. Félelemmel és elbizonytalanodva figyeltem ezeket a drága lelkeket. Imádkoztam értük, velük, és sírtam, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy segítsek nekik. Gyászoltam azt, aki elment és magamat is, aki elveszített egy tiszta lelkű barátot. Feldolgozhatatlan volt.
Amikor férjhez mentem, egy kis gyülekezet papnéja lettem. A férjemmel elhatároztuk, hogy emellett a munka mellett sok missziói tevékenységet végzünk. Az egyik terület, ahova meghívást kaptunk, az iszákosmentés lett. Nagyon tudatlanul kezdtük el. Hívtuk azokat, akik szerintünk alkoholisták, és megrökönyödve tapasztaltuk, hogy ha rajtuk kívül ugyan már mindenki tisztában van a problémával, ők maguk mégis milyen magabiztosan állítják, hogy urai a helyzetnek. Többen elhajtottak vagy csak csodálkozva végigmértek minket.
A csoport, amihez csatlakoztunk, lassan, türelemmel tanítgatott bennünket. Az alkalmakon rengeteg bizonyságtétel hangzott le, és senki nem akart különbnek tűnni a többieknél. Hűségesen összegyűltek minden héten, ha esett, ha fújt, támogatták egymást, követték azoknak a sorsát is, akik távol maradtak. Így van ez a mai napig. Lassan megértettük, milyen kicsik is vagyunk mi ebben a gyógyulási folyamatban. Nem hajtókarok, nem fogaskerekek, csak apró csavarok. És hogy gyógyulni csak az kész, aki már tudja, hogy beteg. A lehetőséget megragadni az képes, aki már mindent elveszített.
Duval könyve most újra a kezembe került. Új címmel, új fordításban, és ezt hiszem, egy egészen új lelkülettel is olvastam el ismét.
A mély hittel és istenszeretettel élő jezsuita pap, a karizmatikus személyiségű Duval zenéje sokakra nagy hatással volt. „Isten gitárosa”, aki kétmillió kilométert utazott, háromezer koncertet adott negyvenöt országban – e mesés karrier helyett azonban alkoholizmusáról, annak sötét és reményvesztett időszakáról, valamint a gyógyulásról és az új értelmet nyert életről ír.
Már tudom, hogy nem mentegetőzés betegségnek nevezni az alkoholizmust. Egyszerűen olyan nehézségről van szó, ahonnan egyedül nem igen kerül ki ember.
Most, hogy már nincs is olyan család, olyan ember, akinek ne fájna legalább egy alkohollal küzdő barát, rokon vagy ismerős sorsa, jó volna valóban tenni értük. Duval gyógyuláshoz vezető útja bibliai értékekkel van kikövezve. A mélyre zuhantat a megtartó és elfogadó közösség oltalma képes felszínre segíteni. A sorstársközösség és benne az őszinte, szeretetteli légkör óvja meg az úton.
Szíven üt a kötet őszinte kritikája a könnyen ítélkező keresztényekről is, hiszen magam is adhattam már okot, hogy valaki így élje meg Krisztus egyházát. Ám nem mond le rólunk Isten, és utat mutat ezen a köteten keresztül is, hogyan szolgálhatjuk Őt magát alkohollal vagy egyéb nehézséggel küszködő embertársaink között. És ha figyelünk, ráismerhetünk Pál szeretethimnuszának szavaira: a szeretet hosszú tűrő, kegyes, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, és mindörökre megmarad. Ma is csak ez a szeretet hozhat gyógyulást mindnyájunk számára.
Füller Tímea
