Asztalt terít a fiam. Hangosan számolja a tányérokat, miközben az egyik kezével a másikra tornyozza őket. Ma éppen nyolcan fogunk itthon vacsorázni. A torony már reszket a kezében. Nem is bírom ki szó nélkül. ­

– Misu, légy szíves, csak két tányért vigyél egyszerre az asztalhoz!

Ahogy rám néz, felismerem a szemében azt a villanást, amit eddig már négy tizenéves olyan jól bemutatott nekem. Tudom előre, hogy nem lehet igazam. Legyen bármi is, ami mondtam, másként fogja csinálni a fiam.

– Elbírok én hármat is – feleli kissé bicsakló, mutálásba hajló hangon.

Persze, ez nem a világ vége. Nem is vitatkozom vele ilyen apróságon. Ő viszont tartani akarja a saját pozícióját. Saját akarata van, és ez nagyon jólesik neki. Kétszer három tányér után azonban megtorpan. Kissé elgondolkodva nézi a maradék kettőt. Most mi legyen? Aztán jön a szemében a villanás.

– Ezeket meg egyesével viszem ki.

Hát, így lázad az én autista, kezdő tizenéves fiam. Egyelőre.

Sok-sok emléket ébreszt bennem ez a jelenet. Négy lányom kamaszkorának sokféle kilengését, olykor bosszúságát, aggódását és persze szépségét. Ma közülük három már felnőtt. Nagyszerű, önálló, stramm nővé váltak, öröm rájuk nézni. Meg biztató is. Jó tudni, hogy a tinédzserből egyszer csak ilyen csoda lesz. Mint a mustból a bor, kiforr majd a fiam jelleme is. Az édes kisgyerek, a rajongó tekintetű manó már a múlté. Néhány év lázadás, hangulathullámzás, határfeszegetés után majd egy férfi áll előttünk: a nagy fiunk.

Nem könnyű ez a korszak senkinek. Egyformán megviseli a kamaszt és a szülőket. És ebben az életszakaszban már nagyon látványosan nem nevelődnek maguktól a tizenévesek. John Townsend Kamaszhatárok – Mire mondjunk igent és hogyan mondjunk nemet kamaszoknak? című könyvével segítőként csatlakozik hozzánk ennek az időszaknak a megéléséhez.

Az a jó ebben a könyvben, hogy tényleg minden szóba kerül, ami előfordulhat. Még azok a gondok is, amik csak a rémálmainkban szerepelnek. Szó esik az öltözködésről, az internetről, a tiszteletlenségről, a kedélyhullámzásról, a telefonhasználatról, a szexualitásról, szóval nagyjából mindenről. A fejezetek végén pedig különös refrénként tér vissza a biztatás: Menni fog!

Igen, van remény, mert ha a kamasz gyerek mellett állunk szeretettel és korlátokkal védve őt, akkor átsegíthetjük ezeken a nehéz éveken úgy, hogy felelősséget vállalni képes, elköteleződni kész, saját belső törvényekkel bíró felnőtté érjen. Ezért pedig nagyon megéri vállalni a nevelés – időnként nem is olyan könnyű – munkáját.

Füller Tímea