Tim Keller nagy kedvencem, amióta az első magyar nyelven megjelent könyve a kezembe került. Nem csak az írásai, de a lelkészi identitása, a teológiai látásmódja vagy az egyházképe, a munkássága is szimpatikusak. Így örömmel írok 2015-ben megjelent könyvéről, amiben az önismeret és az önmagunk elfogadása témáját járja körbe.
Keller kritikailag közelít ahhoz a pszichológiai alaptételhez, miszerint, ha önértékelési problémáid vannak, akkor jobb önértékelésre van szükséged. Ez elsőre számomra furcsán hangzott, mert olyan emberként, aki megszólítva érzi magát az önértékelési problémák témáját illetően, ez a kritikai hang lekezelőnek, vagy a probléma lekicsinylésének tűnt. Úgy éreztem, hogy ezt egy olyan ember mondja, akinek nincsenek önértékelési problémái, vagy aki cinikusan kiábrándult, és azt mondja, hogy ugyan vannak önértékelési problémáim, de ezzel együtt kell élni. Ez az élet.

Természetesen tévedtem, mert a későbbiekben kifejti, hogy pontosan mit tartalmaz a kritikája. Egy fontos bibliai szó magyarázatával szemlélteti, hogy mi a gond azzal az alapfeltevéssel, hogy a rossz önértékelésre a nagyobb önértékelés a gyógyír. A „felfuvalkodott” bibliai fogalmat elemzi, ami valóban egy nagyon fontos kifejezés a bibliai keresztyén emberkép vagy antropológia kapcsán. És a szó tényleg egy olyan állat viselkedését fejezi ki, amelyik nagyobbra fújja magát, mint amekkora. Ezt az ilyen állatok (pl. béka, vagy pulyka), akkor teszik, ha veszélyben érzik magukat, vagy nyilvánvalóvá kell tenniük, hogy ki az úr a háznál. A Biblia ezzel a szóval azt akarja kifezezni, hogy itt egy látszat-nagyságról van szó. A felfuvalkodottság a rossz önértékelésre egy ál-megoldás, ami pusztán tüneti kezelése a problémának. A probléma gyökere ugyanis abban van, hogy honnan nyerjünk az identitásunkat. Mi adja a mi identitásunkat, mi az, ami miatt értékesnek vagy értéktelennek érezzük magunkat. Az önértékelés témája mögött ez a kérdés húzódik: mennyit érek? Az ember úgy érzi, nem ér semmit, ezért „felfújja magát”, hogy többnek látsszon, mint ami. Itt nagyon fontos, hogy lényegében ez pusztán látszat: többnek látszik. De attól függetlenül, hogy az önértékelésem „fel van fújva”, vagy „le vagyok eresztve”, mindkét esetben problémák vannak az önértékelésemmel. Mert a „felfuvalkodottság” mögött a látszat ellenére üresség van. Levegő, amivel kitöltöttem az önértékelésemet. Lufi, ami elszáll, vagy leereszt. Ez egy ingatag identitásra utal. A leeresztett önértékelést újra felfújni egyszerűen látszat-megoldás. Az igazi gond az, hogy nincsen valódi tartalom és valódi identitás.

A felfuvalkodottság (erős önértékelés) az emberek rólunk mondott pozitív ítéletén nyugszik, ami ingatag, változó, hullámzó, így az önértékelésünk is az lesz. A „leeresztett állapot” az, amikor az emberek bántó vagy lekicsinylő véleményt mondanak rólunk. Lényegében a saját értékességünket vagy önértékelésünket az emberek ítéletétől és értékelésétől tesszük függővé. Embereknek akarunk tetszeni, miközben mi magunk sem hisszük, hogy tetszhetünk, vagy máskor túlzottan is elhisszük, hogy tetszhetünk. De ezek hullámzó dolgok. Keller egy másik utat ajánl. Szerinte a probléma abban áll, hogy túl sokat foglalkozunk a saját önértékelésünkkel. És ez egy nagyon éleslátó megközelítés. Akinek önértékelési gondjai vannak, iszonyatosan sokat foglalkozik a saját értékességével vagy vélt értéktelenségével, és ez egy soha véget nem érő hullámvasút. Egy mókuskerék. Az identitásunk Isten ítéletén is nyugodhat, aki elfogad bennünket és értékesnek tart, és nem ítél el, és már lezajlott a per, de felmentést nyertünk. Mi mégis a per helyszínén maradtunk, és nem hisszük el, hogy nem ítéltek el minket. Hogy az egyetlen, akinek számít az ítélete, az Isten, és ő elfogad bennünket. Azt hiszem, ez az elfogadás és ennek az elfogadásnak az átélése elengedhetetlen ahhoz, hogy szabadon megfeledkezhessünk arról az eddig bennünket rabságban tartó, kínzó és önostorozó, égető kérdésről, vagy vajon eléggé értékesek vagyunk-e és hogy mit mondanak mások rólunk, vagy mit mondunk mi magunkról. A kérdés, hogy képes vagyok-e elfogadni, hogy mit mond rólam Isten, és engedem-e, hogy az identitásom ebben az elfogadásban meggyökerezve elkezdjen megszilárdulni.