30 éves a Bolyki Brothers!

Azt hittem, ismerem őket. De most, a velük készült interjúkötet utolsó lapját is végigolvasva rá kellett jönnöm, hogy csupán élményeim voltak a Bolyki fiúkkal. Hatalmas, örömteli és mély lelki élményeim. Volt fogalmam a zenéjükről – ami mindig magával ragadott –, a hitükről – ami lelki testvérekké kapcsolt bennünket –, és csodáltam azt a lehengerlő életkedvet, ami minden koncertjük minden percében szikrázott körülöttük. De semmit sem tudtam életük olyan alapvetően meghatározó tényeiről, mint a szekrényben rejtegetett orosz Bibliák, az alkatrészenként átcsempészett világszínvonalú orgona a pincében, vagy például hogy volt egy ötödik Bolyki is, mindannyiuk bátyja…

A könyv még véletlenül se 30 év száraz történelmi adathalmaza. Inkább nevezném vallomásoknak a fiúk kötetbeli megszólalásait, önfeltárásnak. Az az érzésem, hogy őket magukat is meglepte mindaz a gazdagság, fájdalom, életösztön, vezettetés, elkötelezett lelkiség, ami a riporter kérdései nyomán felszínre került. Őszintén beszélnek sikerről és kudarcról, sóderkupacos, csonttöréses gyerekkorról és apaságról, zenéről és színpadról, szolgálatról és pénzről.

A srácok gyermekien felnőttek lettek. Felelősséggel, küldetéssel, harcokkal és szűnni nem akaró játékossággal. Elsőre hihetetlenül hangozhat, hogy egyetlen kötetbe belefér a göttingeni kastély, a Dáridó, a ProChrist, Amerika és Dr. Bubó. Már-már elképzelhetetlen, hogy mindezeket hogyan fűzheti egybe Jézus Krisztus személye. A kötetet olvasva azonban minden a helyére kerül egy olyan különleges, tarka szőttesben, amin Isten ujjai dolgoznak, s amelynek szálai a Bolyki fiúk.

Mindig is szerettem ezt a formációt. De most új szintre léptem ebben a szeretetben. Talán mert értem, amit vallanak: „Áldottnak kell lennünk, nem sikeresnek.”
Azért Isten humora se kerülje el a figyelmünket: ilyen egymást kiegészítő hangokat és karaktereket egy fészekbe teremteni, hát… ilyeneket is csak ő tud kitalálni – mindannyiunk örömére!

Írta: Szommer Hajnalka