A honlapon akadtam rá Tournier: Igaz és hamis bűntudat című könyvére. Előző kötetének, a Személy és szerepnek is gondolatébresztő volt a borítója, a feledhetetlen zebrás kép, ahol akár fehér, akár fekete az alapszín, mindkettő csak foltos képet ad az egészről. Az Igaz és hamis bűntudat eleji fehér fa és a mögötte lévő fekete is igen árulkodó. Nincs közöttük teljes átfedés, a fehér még megáll a lábán, a sötét elesettebb, megdönthetőbb, és helyzete kétségbeejtőbb. Mintha egészen önálló volna a fától, és megkérdőjelezhetetlenül külön, magányos életet élne, épp ezért valahogy megejtőbb, holott csak árnyék. Valami erős fény hatására tűnt elő ilyen riasztóan erősen, kontúrosan és élesen.
A szerzőről csak annyit tudtam, hogy svájci pszichiáter orvos volt és hogy gondolatait még az 1950-es években vetette papírra. Kicsit megszeppentem, amikor kiderült számomra, hogy a könyvet kollégáinak szánta. Attól tartottam, túl okos, túl szakmai, túlságosan tudományos lesz a szöveg, és nem csak profitálni nem fogok belőle, de még csak érteni sem fogom.
Kellemes csalódásként ért, milyen egyszerűen és tisztán fogalmaz. Milyen nyugodt tempóban és mennyire gyakorlatiasan vezet végig – megélt hite és orvosi gyakorlata közben szerzett tapasztalatokból – szép rendbe szedett gondolatain. Magam is meglepődtem, ahogy az elfogadott küszködő embertől eljuttat egészen a mások segítésére is alkalmas és kész munkatárs szerepéig.
Tournier szembesít ugyan vádaskodó és védekező hajlamommal, könnyen ítélkező, de elfogadásra sóvárgó valómmal, ám ez a szembesítés nem felülről, hanem mellőlem szól hozzám. Felszabadító, hogy nem elítél, inkább csak a diagnózist állítja fel úgy, hogy ő is ott ül mellettem a fertőzöttek között.
Jó, hogy ebből az állapotból tovább is kísér. Isten világosságát szemlélve éles árnyékként rajzolódik ki a felszín alatt rejtegetett valódi szemét. Emberlétem tökéletlensége, így-úgy álcázni próbált sebzettsége és érdessége. És a legjobb, hogy olyan egyértelműen és természetesen döbbenünk rá, hogy mindezzel már nem vagyunk egyedül. Hogy ott van mellettünk mindebben Jézus is.
A kislányom két-három éves korában félt az árnyékától. Az utcán hol elől nőtt nagyra az a formátlan fekete valami, hol mögé szökött, mintha üldözné. Nem bírt szabadulni tőle, hiába menekült, előbb-utóbb újra megpillantotta. Akkor kitaláltam azt a játékot, hogy bújjon vissza a pocakomba, ahonnan érkezett. Egészen hozzám simult, tényleg úgy néztem ki, mint amikor kismamaként még belül hordoztam őt a szívem alatt. Így lépegettünk egy darabig, ő szorosan odabújva. Az árnyék ugyanúgy nőtt és vándorolt, de már nem az övé, hanem az enyém volt, elvesztette félelmetes voltát. Egy idő után egészen is megnyugodott a kicsi lány. Felnézett rám és elmosolyodott: „Megszületek.”- mondta és előbújt az árnyékomból. Azóta biztonságban érzi magát, nem tart az árnyékoktól.
Valami ilyet éltem át én is. Ki tudja, hányadszor – rácsodálkozhattam Isten tökéletes, feltétel nélküli végtelen szeretetére. Valahogy újra meg újra eltorzul bennem ez a kép. Keresgélem az apró betűs részeket, a feltételeket, amiknek majd mégsem tudok eleget tenni és akkor rám nem is érvényes a kegyelem. Nem vagyok elég aktív, valami titkos bűnt rejtőzik a mélyben, furcsa érzések tekeregnek körül, mint a kígyók, és újra azt gondolom, hogy van valami, ami elválaszthat Isten szeretetétől, bármennyire is szeretnék hozzá tartozni. Olvasás közben a tökéletes reformációt, a visszatalálás örömét élhettem át megint. Igazi személyes találkozás élmény ez, Isten ölelő karjában megnyugodni.
Jó, hogy még ezzel sem maradtam egyedül. A könyv tovább indít: munkatársnak hív. Ahogy a Biblia lapjain elég jó volt Jézusnak a halász, a vámszedő és a zelóta tanítvány, és Szentlelke által fel tudta őket használni a megbocsátásra és szeretetre szomjazó emberek elérésére, úgy ma is elfogad, sőt felfogad engem is ugyanerre. Lehetek munkatársa, jó-hír vivő szolgája Istennek. Útitársa azoknak, akik a környezetemben élnek. A kereső, sóvárgó embereknek, akikkel együtt haladva eljuthatunk az elfogadás és megbocsátás, a szeretet és megbékélés forrásához, a szerető Istenhez. És bátran biztathatom őket, mert már tudom, hogy nincs apró betűs rész.
Füller Tímea
