Doris Van Stone házasságon kívül fogant, anyja gyűlölte, apja megtagadta. Árvaházban, majd nevelőszülőknél nevelkedett, ahol bántalmazták, szexuálisan zaklatták. Könyvében megdöbbentő őszinteséggel vall lelki-testi szenvedéseiről és Krisztus gyógyító erejéről.

A szerző felnőttként rengeteg előadást tartott, sok emberrel került kapcsolatba, de nem hivatásos tanácsadó. Rendelkezik azonban két tulajdonsággal, amelyek segítettek a hozzá hasonló háttérből jött embereknek: azonosulni tud az érzelmi fájdalmakkal és gyötrelemmel. Megtanult figyelni és elhinni a neki elmesélt történeteket, mert ő is átélt ilyeneket. Másodszor szilárd hite van Krisztus hatalmában, „aki képes a múlt sebeit begyógyítani.”

Doris Van Stone a legszélsőségesebb emberi erőszak, kegyetlenkedés sokszoros áldozataként is folyamatosan figyelmezteti hallgatóságát: ne higgyenek azoknak a pszichiátereknek, akik azt állítják, hogy a bántalmazás emlékei az egész hátralevő életüket tönkreteszik és sohasem lehetnek már teljes értékű személyek. Sajnálatosan sokan elhitték azt a hazugságot, hogy a múltbeli bántalmazás a boldogság minden esélyét tönkreteszi. A szerző saját tapasztalatai alapján állítja, hogy ez nem így van. „Amikor Krisztus azt ígéri, hogy örömünk teljes lesz, elhiszem neki, hogy ő minden egyes kereszténynek ezt szánta a múltjuktól teljesen függetlenül.” Jézus valóban meg tudja gyógyítani az összetört szívűeket. A könyv írójának például megadatott, hogy hozzámenjen egy megértő férjhez, aki szerette, a bántalmazások ellenére. „Ő gyengéd és együttérző volt, és az ő szerelmén keresztül a szexuális kapcsolat gyönyörűvé és kielégítővé vált. Ez a bizonyíték arra, hogy Isten mire képes” – írja a szerző. Doris Van Stone 39 évig élt együtt férjével, Lloyddal, egészen a férfi hirtelen bekövetkezett haláláig. Két gyerekük született, hat unokájuk van.

A kötet írója felidézi: ami átsegítette önbizalomhiányos, gyötrelmekkel teli évein, az a bizonyosság volt, hogy Isten végig vele lesz. „Sokakkal ellentétben van egy kincsem: a remény.” Elismeri, hogy nem tudja, miért engedi meg Isten a kegyetlenkedéseket a világban anélkül, hogy közbeavatkozna. „De tudom, hogy Isten jobban szeret engem bármelyik földi apánál.” Kétségei és kérdései közepette Doris Van Stone vigasztalást nyer, ha a keresztre gondol. Isten nem védte meg saját Fiát „a gonosz” emberek által ejtett sebektől. „Az Egyetlen, aki bűntelen volt, bántalmazást szenvedett, bár tízezer angyal állt készenlétben, hogy megmentse.” Isten azonban megengedte ezt a kegyetlenkedést, „ami által gyógyulás áradhat a földre.” A rengeteg bántalmazáson átesett szerző hite szerint „ez az oka annak, hogy Isten ma sem avatkozik közbe. Meg akarja mutatni a hatalmát, amely jót hoz ki a rosszból, és kegyelmet az emberi brutalitás és bűn közepette.”

Doris Van Stone a lelkigondozói beszélgetések során gyakran találkozott olyan bűntudattól gyötört, jó útra térni szándékozó bűnösökkel, akik azt gondolták, túlságosan vétkesek ahhoz, hogy Isten megbocsásson nekik. Számukra meg kell mutatni Isten végtelen kegyelmét – vallja. „Nincs olyan nagy bűn, amit Isten ne tudna megbocsátani. Krisztus a bűnösökhöz jött, nem azokhoz, akik igaznak hiszik magukat. Ha valaki azt állítja, hogy nagyobb a bűne, mint a kegyelem, az Krisztus keresztáldozatát kicsinyli le, a halált, amelyet Isten vállalt minden bűn kifizetéséért. A remény mindenkinek elérhető.” Ezzel összefüggésben a szerző fölteszi a kérdést: miért gyógyít meg Isten egyeseket szinte drámai gyorsasággal, míg másokat nem? A válasz: az Úr kegyelme „elegendő mindenki számára, de ami még ehhez szükséges, az a megbocsátás elhatározása, és az életünk teljes átadása Istennek.” A mélységes emberi gonoszság ellenére a megbocsátás lényeges azok számára, akik szeretnének felülemelkedni a múlt pusztításán. A könyv írója vallja: a megbocsátást nem köthetjük ahhoz a feltételhez, hogy a minket bántalmazó kérjen bocsánatot tőlünk. „Késznek kell lennünk arra, hogy elengedjük a keserűséget, amelyet azokkal szemben érzünk, akik ártottak nekünk, akár kérik tőlünk, akár nem.” A megbocsátás a mi saját szellemi egészségünk érdekében történik, ez nem olyan dolog, amit csupán a támadó érdekében teszünk. „Vannak olyan esetek, amikor a belső gyógyulás érdekében azoknak is meg kell bocsátanunk, akik már meghaltak.”

Doris van Stone reméli: az olvasó is úgy érzi, hogy ez a könyv a megrázó történetek ellenére is a győzelemről szól, mert Krisztus a válasz. A szerző legőszintébb imádsága, hogy minél többen ismerjék fel: „Isten csak azért enged bennünket megsérülni, hogy ő maga is gyógyíthasson.” El szerette volna mondani „ennek a sérült világnak, hogy van egy Megváltónk, aki vissza tudja adni egészségünket,” bármilyen sok sérelem, fájdalom érjen is bennünket életünk során.

(Harmat Kiadó, 2016.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír