A vejünk a kisfiát sétáltatta. A pici érdeklődve figyelt mindent, ami csak körülvette őket. A siető és andalgó embereket, a színes autókat, a kutyákat, ahogy a pórázukat rángatva próbáltak világgá szaladni vagy legalább közelebb férkőzni egy fatörzshöz. A kirakatokat, a benne tükröződő képét, szóval mindent, ami egy ilyen kis babakocsiban csücsülő apróságnak érdekes lehet.
– Az a baj, hogy alig történik valami – panaszolta a barát. – Új dolgokat szeretnék kipróbálni. Inspiráló, mély kapcsolatokra vágyom. Komoly változásokra, igazi kihívásokra, amik alakítanak, szórakoztatnak és felnőtté érlelnek.
A vejünk csak bólogatott, a barát meg csak folytatta a sort.
– Szeretném, ha minden napnak lenne értelme. Ha láthatnám, hogy megy előre a munkám nyomán valami. Talán el kellene mennem önkénteskedni a világ másik felére, vagy megmászni a legmagasabb hegycsúcsot, vagy megtanulni sárkányrepülőt vezetni…
És csak mondta, mondta. A kicsi már kezdett unatkozni. Felkéredzkedett az apukája karjába. Megpróbálta megkaparintani a szemüveget, kicsit bedugta a hideg öklöcskéjét a sál alá. Szóval olyasmit tett, amit egy ennyi idős szokott. A barát meg csak beszélt, beszélt. Aztán a szóáradat végén kis sóhaj után újra megszólalt.
– Érted, mire vágyom? Van ilyen szerinted?
A vejünk elővillantotta csibészes mosolyát.
– Igen. Én pont ezt csinálom kilenc hónapja minden nap.
Hogy mindez nem csak náluk működik így, én magam ötgyerekes anyaként is tanúsíthatom. Aki pedig a kalandok közül egy csokorra valót szeretne megismerni, olvassa el Süveges Gergő Apakaland című könyvét, ami egyszerre szórakoztató és inspiráló. Igazi kalandra hívó. Mert a családnál jobb kalandforrás nemigen van.
Füller Tímea
Lapozzon bele