Figyelni tanít
Az első mondatoktól kezdve magával ragad a figyelme. Kifelé és befelé is. Az utca arcaira, mondataira, ritmusára és saját érzeteire, emlékeire, érzéseire. Ezen a rendkívül precíz, mégis közvetlen és érzékeny nyelven meséli el egy református lelkész, hogyan élte túl azt a kollégiumi tűzvészt, amit minden józan mérlegelés szerint elhanyagolható esélye volt túlélni.
2019. január 23-án leégett a Ráday utcai kollégium. Thoma László, a Gazdagréti Református Gyülekezet lelkésze aznap este a könyvtárban dolgozott. Ami ezen az éjjelen történt, az nemcsak a szerző és a kollégisták életén hagyott maradandó nyomot, de az egész magyar református egyházén is.
Visszaemlékezés, újraátélés, gyógyulástörténet, számvetés, belső leltár: egyéni és közösségi szinten is sok rétege van ennek a rövid és lendületes szövegnek. Sok könyv jelenik meg traumákról, de kevés történet nyújt ennyire kézzelfogható segítséget: a szerzője nyilvánvalóan sokat tud az emberi lélekről, itt pedig mindezt a tudást működésben láthatjuk.
A tudást arról, hogy a gyógyulás nem parancsra történik, de még csak nem is igyekezet kérdése. Ha elfojtjuk a gyászt és a haragot, mert ezt várják tőlünk, ha egy ki nem tisztított sebet ragasztunk le sebtapasszal, az nem gyógyul, csak elfertőződik, és a helyzet egyre rosszabb lesz. „Ahhoz, hogy majd meg tudjak bocsátani, most haragudnom kell” – írja. Mert félreértés, hogy a keresztény – különösen, ha lelkész – nem haragudhat. És nem kereshet felelősöket.
A szerző református lelkészként féli Istent és szereti az embereket, de nem fél az egyházat és az államot kritikával illetni, számonkérni, ha kell. Írástudóként tisztában van a szavak erejével, ezért sosem vagdalkozik, de nem is kerülgeti a forró kását. Dalszerzőként és zenészként jó ritmusérzékkel, sodró lendülettel meséli saját történetét. Gyakorlott futóként nem áll meg félúton: a rajttól a célig magával visz minket. Pszicho- és bibliodráma-vezetőként tisztában van vele, hogy a jól elmondott történetnek gyógyító és karakterformáló ereje van. Keresztényként pedig tudja, hogy minden trauma egyetlen gyógyítója a Megváltó, aki a végső, legnagyobb traumát élte át értünk.
És ahogyan Ő sem a vasárnapi feltámadással kezdte, úgy nekünk is meg kell élnünk a magunk péntekeit, hogy eljussunk saját, új életet hozó vasárnapunkhoz. Nem spórolhatjuk meg, még akkor sem, ha mi is úgy járunk, mint a könyv szerzője: „Ott tartok, ahol éppen vagyok. Sosem leszek az, aki előtte voltam.” Az újjászületéssel ugyanis vajúdás is jár.
A könyv ezért nemcsak azoknak fontos, akik érintettek a kollégiumi tűzben, kötődtek az épülethez, intézményhez, hanem mindenkinek, aki átment már olyan krízisen, ami maradandó károkat okozott az életében. Ami nem eresztette, ami kitörölhetetlenül a részévé lett. Thoma László traumatörténete nem receptkönyv, de segít és bátorít, hogy mi is merjünk tudatosak, figyelmesek és őszinték lenni magunkkal, felebarátainkkal és Istenünkkel.
Ez azonban egyáltalán nem egyszerű feladat. Nehéz ugyanis őszintén beszélni egy olyan tapasztalatról, amire hiányoznak a szavaink, és az élmény megcsomósodott zárványt képez bennünk. A gyógyulás útja, hogy új nyelvet találjunk erre az elhallgatott, elbeszélhetetlen tapasztalatra. Ezt találja meg a könyv talán legfontosabb (mély)pontján, egy felfakadó panaszimádságban a szerző, ahol Isten szemére veti: „Rohadtul nem voltál sehol!” Ez az a pillanat, amikor az ember feje koppan a medence alján. Csak ezután kezd el működni a kegyelem felhajtóereje.
És ettől más, ezért több ez a vékony kötet, mint a keresztény és/vagy önsegítő irodalmak zöme: nem magyaráz, hanem történetet mesél. Nem várja az olvasótól, hogy megtanulja, elsajátítsa az olvasottakat, azok észrevétlenül ivódtak be: a könyv olvasása közben azon kapom magam, hogy keresem az utca ritmusát, jobban figyelek másokra és magamra is. És ez az igazán jó könyv ismertetőjele: miután becsuktuk, máshogy látjuk a világot és benne magunkat.
MOLNÁR ILLÉS
költő, kritikus
