Tizenhat éves koromban két hetet Amerikában turnéztam egy kórussal. Bejártuk a keleti és a nyugati part nagyvárosait is, gyönyörű és bámulatos helyeken énekeltünk. Profi csapat volt, minden költségünket térítették. Cserébe szorgos munka várt ránk hónapokon át. Rengeteg próba és gyakorlás előzte meg ezt a vendégszereplést. Egy tanév összes szombatját munkanapként töltöttük ezért az útért. Nagy volt a lelkesedés, a készülődés, ez abban az időben különleges megtiszteltetés és lehetőség volt. Örültem is neki, de azért lappangott bennem eközben némi félelem is.

Kétségeim voltak, hogy elmehetek-e, tudok-e majd másra gondolni az otthoniakon kívül. Ehhez adódott még az a – ma már szinte elképzelhetetlen – helyzet, hogy szinte semmilyen igazi kapcsolattartási forma a postai levélen kívül nem volt. Se internet, se mobil, még vonalas telefon is alig. Tudtam, hogy egy hosszú repülőút vár rám, idegenben leszek anélkül, hogy a családomról tudnék bármit is. Ráadásul egy olyan helyen, ahol még beszélni sem fogok tudni anyanyelvi szinten.

A kalandhoz hatalmas erőt adott, hogy volt az ismerőseim között egy kedves fiatal lány, aki úgy kezelt, mintha a húga lennék. Ő – ahogy látta aggodalmamat – készített nekem az egész útra, minden napra egy kis levelet. Rövid elmélkedések, apró gondolatok, afféle „csírácskák” voltak ezekben a borítékokban, amiknek a kibontása erőforrásommá vált azokban a napokban. Az időeltolódás, a rengeteg utazás, az egymást követő koncertek, az éjszakázás és a fogadások megviseltek, de volt néhány perc, amikor megpihenhettem. Ilyenkor nem egy – éppen komoly munkát végző – énekes, hanem csak szimplán egy ember voltam, akit szeretnek, és ezért biztonságban érezheti magát.

A leveleket máig őrzöm. Az érzést is, amit adtak. Tartást, útmutatást, melegséget. Ez volt az én első, meghatározó „gondolatok elvitelre” műfajú gyűjteményem.

Most, hogy Tapolyai Emőke Gondolatok elvitelre című könyve a kezembe került, ugyanez a jó érzés töltött el. Valaki a bizonytalan és új kihívásokkal terhelt időkben mellém szegődött és ellátott egy tarisznyányi „csírácskával”. Olyan kis naponkénti indító, bátorító gondolatokkal, amik tovább segíthetnek, életté válhatnak bennem.

Nem megrágott falatok, nem is nagy összeszedettséget igénylő szakszöveg, hanem éppen olyan, amilyenre szükségem van. Megfelelő arra, hogy elkezdje bennem munkálni a jót. Egészséges, életigenlő, Istenre hagyatkozni merő, de mozdulásra késztető szavak. Ahogy olvasom őket, érzem, hogy egyenesedik ki lelki derekam. Az arcom a nap felé fordítom. Hála ébred bennem.

Köszönöm.

Füller Tímea