A népszerű amerikai írónő legújabb, Marta öröksége című kétkötetes regényében egy rendkívül fontos, ám korántsem egyértelmű kérdést feszeget: az anya-lánya kapcsolat alakulását. Mindezt négy generáció történetén keresztül mutatja be, ezúttal önéletrajzi elemeket is felhasználva. Saját nagyanyja és édesanyja bonyolult viszonyát vizsgálva született meg ugyanis Francine Riversben a vágy, hogy egy könyv lapjain próbálja meg kibogozni az összekuszálódott szálakat.

Az Egy anya reménye címet viselő első kötetben az 1900-as évek eleji Svácjban találjuk magunkat, ahol a szinte még gyerek Martát megnyomorítja apja zsarnoksága és kegyetlensége. Édesanyja viszont arra biztatja, hogy ne féljen elhagyni a szülői házat: „Repülj, Marta!” Egy családi tragédiát követően a lány el is határozza, hogy szakít a múltjával, és soha többé nem néz hátra: Svájcot, Franciaországot és Angliát bejárva végül Észak-Amerikában köt ki. Itt hozzámegy egy jóképű német mérnökhöz, Niclas Walterthez, és négy gyerekük születik. Legidősebb lánya, Hildemara Rose törékenysége és „szolgai lelkülete” azonban megrémiszti Martát, ezért erős kézzel próbálja irányítani és önálló életre nevelni őt. Sokszor keménynek tűnő szeretete állandó megfelelési kényszert eredményez Hildemarában, ami az évek során tovább mélyíti a közöttük lévő távolságot¼

Francine Rivers finom karakterábrázolásának és történetmesélésének köszönhetően ezúttal sem egy könnyű olvasmányt tart kezében az olvasó: olyan párbeszédekkel és helyzetekkel találkozunk, amelyek saját mindennapi életünkből és kapcsolatainkból is visszaköszönhetnek. A több nemzedéken át húzódó történet lehetőséget nyújt arra is, hogy észrevegyük, miként alakulnak ki a rejtett családi minták, és az eltitkolt, feldolgozatlan múltbeli traumák hogyan befolyásolják a későbbi generációk életét. A Marta öröksége legfőbb erőssége azonban mégis az, hogy a nézőpontváltások révén emlékeztet bennünket arra: egy anya-lánya kapcsolatban is két (szubjektív) oldal van, ezért egyik félnél sincs abszolút igazság. Mindez keserédes emlékeket és érzéseket ébreszthet bennünk, ugyanakkor arra is ösztönözhet, hogy a „félrekommunikálások” és sérelmek közepette megpróbáljunk közeledni egymáshoz. A választás mindig a miénk.

Győri Anna