Egy neves magyar színházi rendező a kilencvenes évek második felében színpadra vitte az evangéliumot. Csaknem másfél órás előadóestet szerkesztett belőle – no nem missziós céllal, hanem azért, mert külföldön nagy sikert ért el egy hasonló vállalkozás. (Idehaza nem így történt.) A magát öntudatosan ateistának valló művész a bemutató előtt megkérte egyik ismerősét, egy lelkészt, hogy nézze meg a produkciót, és mondja el róla a véleményét. Az többek közt így hangzott: „Érezhető, hogy nem vagy bekapcsolva odaföntre.”

Ez a régi történet jutott eszembe Tóth Sára új könyvét olvasva. Merthogy a szerző minden friss, elevenbe vágó vagy épp kihívó meglátásán, állításán, személyes ügyként megfogalmazott kérdésén érződik, hogy ő „be van kapcsolva odaföntre”. Ez nem valamiféle rangsorolás, díjkiosztó, bezzegelés részemről, vagy annak eldöntése, ki áll a jó oldalon, s ki a rosszon. Egyszerű ténymegállapítás. Hiszen „csak” arról van szó, hogy a szerző minden válaszkereséséből, dilemmájából, kritikájából egyértelműen kitetszik, hogy Isten útjain – s a református vallási hagyomány elkötelezett képviselőjeként először is Isten szava alapján – tájékozódik.  Az örökkévalóság érvényes következtetéseit keresi a mindennapokban. Mert „egyre kevésbé tudtam elfogadni, hogy kettéosszam a valóságot: az Isten dolgaira és minden egyébre”.

Üdítő olvasmány e könyv – alcíme tanúsága szerint hitről, spiritualitásról szóló tűnődések gyűjteménye. Üdítő, mert írójuk régi – jól ismert (?) – igazságokat is az élet mindig megújuló mérlegére állít. És – hívő emberként, nőként, feleségként, anyaként vagy egyetemen tanítva szerzett tapasztalataiból egyaránt merítve – meri megfogalmazni azokat a kérdéseket, amelyeket ilyen-olyan (ál)indokokra hivatkozva mi magunk sokszor talán csak gyávák vagy túl kényelmesek vagyunk szóvá tenni. Új meg új lendülettel egyházi körökben rázósnak, merésznek, kellemetlennek ítélt (és ennek megfelelően inkább nagy gonddal messzire elkerült, esetleg kegyes mondatokkal lecsapott) vagy éppen rég elintézettnek, magától értődőnek gondolt témákat vet fel. Szól például a távolról sem egyértelmű lelki szegénységről, a túl zajos kereszténységről, a vallásböjtről, az anyaság felmagasztalásáról, az égben köttetett házasságokról, a gendertudomány tanulságairól, szent és profán istenkerülő szétválasztásáról, a feltámadás hitével kapcsolatos kételyekről, az üdvösség félreértéséről vagy épp a válságban lévő egyházakról. Nem fontoskodik, hanem fontos ügyekre, folyamatokra irányítja figyelmünket. S nem elégszik meg a századok során simára koptatott válaszokkal, melyek az öröklétre nyíló hétköznapokban rendre könnyűnek találtatnak. Gondolatai, önkritikája egyértelművé teszik, hogy nem a tévedhetetlen megmondóemberek klubjába igyekszik, hanem az értelmiségi hivatás útkereső feszültségétől hajtva saját hitbéli és spirituális útjának töprengéseit, megtorpanásait, felismeréseit, a krisztusi kötődésben szabadabbá válásának mozzanatait osztja meg az olvasóval. Jegyzetről jegyzetre megbizonyosodhatunk: nem valamiféle öncélú bajuszrángatás vagy tabudöntögetés szemtanúi vagyunk épp. Nem kamaszos nekirontások, kibices beszólások, hanem kiérlelt, meggyőző gondolatmenetek sorjáznak előttünk.

Persze akármilyen meggyőzően, logikusan felépítve és józanul fogalmazva érvel Tóth Sára, őszinte hangú elmélkedése és figyelemfelhívása miatt kap hideget-meleget saját egyházában azoktól, akik „önirónia-mentes komolyságukkal” saját „zárt rendszereik” foglyai. (Tévedésbe ne essünk, e „reakciósság” nem a „református” feliratú táblánál kezdődik, ezen a téren már olajozottan működik az ökumené, elég csak Ferenc pápára gondolnunk, akit a jól megszokott vallásosság katolikus felkentjei meglehetős arroganciával támadnak, miután némileg megzavarta őket az evangélium szellemével.)

Nem afféle egohizlaló napló vagy kioktató példatár tehát e könyv, hanem a szerző előszóbeli ígérete szerint „a keresztény lelki útnak egy fontos szakaszát, a felnőtté válás küzdelmét dokumentálja”.  Érdemes elidőznünk a két utolsó szónál. A küzdelem csakugyan újra meg újra tetten érhető az író szenvedélyességében, mellyel témáihoz közelít. Ugyanakkor dokumentál: ez tudatosságot, rendszerességet, időigényes reflexiót feltételez. Látásmódját és munkamódszerét jól jellemzi e mondat is: „Törekszem […] arra, hogy megállapításaimmal ne próbáljak kényszerzubbonyt húzni az élet bonyolultságára.” Felkavar és fénybe állít, megerősítve 2015-ben megjelent hasonló gyűjteményes kötete, a Táncol a por mozgalmasan képszerű címének érvényességét.

A szerzőt csakugyan zavarja a kétségekkel is szeretett egyházában otthonos „fullasztó beérkezettség”. (Tegyük hozzá máris – saját működésére is van rálátása: „És akkor megszólalt belül egy hang: nem vagy te ennyire fontos.”) Tudja-vallja, hogy „az őszinte igazságkeresés nem fog elszakítani Istentől”. „Mai kultúránk egyszerre szélsőségesen ironikus és humortalanul görcsös.” Van, aki minden végső kérdést hárít, s van, aki azzal áltatja magát, hogy minden választ birtokol. Ő maga egy harmadik utat keres: „Hívőnek lenni számomra annyit jelent, mint a végső értelem vagy értelmesség jelenlétében élni”.

A nyitottság jellemezte evangéliumi élettájolásból egyenesen fakad a már egyre kínosabban atavisztikus, de egyesek által görcsös igyekezettel mégis életben tartott felekezeti megosztottság meghaladása. Tóth Sára ízig-vérig protestáns, ennek jele a racionális megértés, az intellektuális belátás hangsúlyos igénye is, mely minden írásában tetten érhető. Hitbéli identitása a református kegyességben nyert formát, s vallomásos eszmélődéseiből kiderül, ebben csak megerősíti, hogy lelkész férjével az ignáci lelkiség útján is járva, a szemlélődő imádság által elmélyült az istenkapcsolatuk és önismeretük. A két hagyomány személyes egymásra találása minden hivatalos (és valljuk meg, nemegyszer igen kényszeredettnek tűnő vagy kipipált) ökumenikus programnál meggyőzőbben s vonzóbban mutat rá a vallási egymás ellen fenekedés magunk mögött hagyásának áldásaira. Merthogy egyszerre is lehetünk igazak. A kettős forrásból táplálkozó önazonosság igazságát és a kötet címének az időtlen jelenbe vonó erejét egyszerre tükrözik a csendes imádságról szóló írás mondatai: „Nem az a legfontosabb kérdés, hogy valamikor, életem egy pontján »átadtam-e az életemet« Krisztusnak. Hanem az, hogy most, ebben a pillanatban Krisztussal vagyok-e. Csak azt az életet tudjuk átadni, amit éppen most élünk”.

Szigeti László, A Szív – Jezsuita Magazin, 2021. november