Ordítozik. Kiakad. Tombol. Fenyegetőzik. Alkudozik. Várat magára. Csak azért is csinálja. Megsértődik. Nem beszél. Elbújik. Ismerős Önnek is? Akkor van egy jó hírünk: a probléma kezelhető.

Bevallom, Segítség, akaratos a gyermekem! című könyv pont jókor talált meg, bár széles ismeretségemből azt is tudom, hogy szinte nincs olyan korosztály, amely ne lenne érintett, és az sem igazán számít, hogy milyen gyereknevelési stílust követnek a szülők. Szerencsére Kevin Leman, az ismert amerikai pszichoterapeuta, számtalan nevelési könyv szerzője – maga is gyakorló, ötgyermekes édesapa, gyerekkorában pedig címszereplő, kezelhetetlen lurkó – a gyökerénél ragadja meg a kérdést.

Kit ne zavarna, ha agresszív gyermeke sakkban tartja az egész családot? Vagy ki nem rogyott le fáradtan egy nap után, és nézett maga elé tehetetlenül szélsőségesen visszahúzódó gyermeke miatt? Noha két egészen eltérő viselkedésről van szó, egy közös bennük: mindkét magatartás a figyelmet hatalmaskodáson keresztül elérő gyermeki lelket takar. A manipuláció sokféleképpen megjelenhet utódaink viselkedésében: akár úgy, hogy sehogyan sem lehet szóra bírni; akár úgy, hogy képes hosszasan várakozatni az egész családot; akár úgy, hogy a bevásárlóközpont közepén rendez jelenetet egy áhított játék miatt.

Mielőtt vádaskodásnak tűnne, fontos leszögezni, hogy a gyermeki manipuláció nem megátalkodott gonoszságból ered, csupán a környezetre adott válasz, épp ezért a kezelési módja is a környezetben keresendő. A szerző végigveszi a különböző típusokat, szokásához híven a praxisából beemelt történetekkel illusztrálva, majd közös nevezőre hozza őket: tulajdonképpen mindegyik viselkedési mintázatnak közös gyökere van, a figyeleméhség.

Ördögi kör

A hatalomnak célja van. A gyerekek úgy születnek a világra, hogy sóvárogjanak a figyelem és a kötődés után. Ha átélik az „önmagáért szeretés” kegyelmét, akkor a figyelem iránti vágyuk is betöltődik. De melyikünk olyan szülő, aki ne fogalmazna meg határozott elvárásokat is a gyermeke felé? Így aztán a gyerekek kiismerik a gyenge pontjainkat, és ezzel a hatalommal felvértezve sakkban tudnak tartani minket: ha megkapom a pozitív, önmagamért való figyelmet, jó leszek, ám ha nem, akkor figyelj rám azért, mert nem működöm az elvárásaidnak megfelelően. Akár elismerő, akár rosszalló, a figyelem – az figyelem!

Dreikurs nyomán a szerző a figyelemszerzés négy fázisát különbözteti meg:

1. figyelemfelkeltés,
2. hatalomszerzés,
3. bosszúállás,
4. beletörődés (rezignáltság).

Ha a gyermekünk nem ért célt az elsővel, akkor a második szintre lép, ha azzal sem, a harmadikra, végül a negyedikre. Ha beszállunk a játékba, akkor egyre magasabb labdákat ad nekünk, mígnem egy szép nap arra ébredünk, az életünket túszul ejtette a gyermekünk hatalmaskodó viselkedése és az ebből fakadó aggodalom. Leman ezért egy egészen alapvető, de az életben mégsem elégszer kivitelezett ötlettel áll elő: „Törje meg az ördögi kört, hagyja figyelmen kívül a negatív megnyilvánulásokat, és forduljon inkább a pozitívak felé!”

Megregulázott szupererő

A gyerekek kicsiként igazi maximalisták: ők nemcsak a világ egy szeletére vágynak, hanem az egész világ figyelmére és szeretetére. Saját történetüknek ők a főszereplői, és a nevelés az, amely megtanítja nekik, hogy nem körülöttük forog a világ. Az a gyerek, aki nem jut el arra a felismerésre, hogy saját életéért és boldogságáért ő a felelős, nem pedig a külső környezet, basáskodó kisiskolás, gimnazista, majd felnőtt lesz. Szülőként a mi feladatunk tehát, hogy meghúzzuk a határokat, ugyanakkor nem vezet célra az sem, ha túlzott szigorhoz folyamodunk. „A szabályok kapcsolat nélkül lázadáshoz vezetnek” – idézi McDowellt a terapeuta. A kiegyensúlyozott, higgadt, szeretetteljes, de határozott kommunikáció a kulcsa a hatalmaskodó gyerek nevelésének.

Ezenkívül van még a kezünkben egy fontos eszköz: ezek a gyerekek voltaképpen szenvednek. A már említett maximalizmust önmagukra is kiterjesztik: ők sosem elég jók. Szülőként a mi felelősségünk erősíteni bennük a tudatot, hogy akaratosságuk, félénkségük vagy érzékenységük nem egy kitörlendő rossz tulajdonság, hanem egy életüket segítő, annak távlatot adó szupererő is lehet.

Genetika vagy környezet?

Ahol konok gyerek van, ott fellelhető legalább egy konok szülő is. Bizony, bizony, hiába javítgatjuk-formálgatjuk kicsinyünket, ha nap mint nap azt látják, hogy hatalmaskodással, „majd én megmondom” hozzáállással szoktuk elérni azt, amit szeretnénk. Noha személyiségünket erősen befolyásolja genetikai állományunk, ha mégis választani kell, Leman doktor a környezetet tartja meghatározóbbnak a személyiség kialakulásánál.

Korábbi könyveiben is a szülői példa fontosságát hangsúlyozza, és nézzünk magunkba: teljesen igaza van. Hiába fogadkozunk, hogy mi majd másképp nevelünk, tulajdonképpen a szüleink köszönnek vissza fegyelmezési stílusunkban. És hiába várjuk, hogy gyermekünk majd másképp él, ő is pontosan ugyanolyan hevesen fog ellenállni, vitatkozni, és pontosan ugyanúgy fogja kerülni a konfliktust, vagy vonul el sértődötten, ahogyan tőlünk elleste. Ám ez nem kell, hogy így is maradjon! Ha mi – kemény munkával – változtatunk a hozzáállásunkon; ha higgadtan, nem csípőből, segítőkészen és tisztelettel szólunk gyermekeinkhez, az üzenetet is hordoz: van megváltás, változás, lehetőség, csak élnem kell vele. „Szülőként nem az a dolgunk, hogy magas lóról osztogassuk a parancsokat gyermekeinknek, inkább a koruknak megfelelő választási lehetőségeket kell adnunk nekik. Néha bölcsen döntenek, máskor nem. A döntéseik pedig következményeket vonnak maguk után, hol jókat, hol rosszakat” – hangsúlyozza a szerző.

A következetes szülő tehát a tekintélyelvűvel és az engedékennyel szemben irányelveket, korlátokat és törődést ad gyermekeinek.

Tervezzük meg, milyen gyerekre vágyunk!

Talán előfordult már, hogy titkon arról álmodoztunk, hogy listát készítünk csemeténk kívánatos tulajdonságairól, és valamiféle varázslat folytán másnap reggelre kész is lesz a tökéletes gyermek. Noha ilyen eredményt Leman doktor nem ígér, a listaírásra viszont buzdít. Hiszen a gyereknevelés nem sokban különbözik egy projekt menedzselésétől – bár azt nem kell etetni és pelenkázni –, ezért bátran leülhetünk hideg fejjel összeírni, mik is számunkra azok az értékek és tulajdonságok, amelyekkel fel szeretnénk vértezni utódainkat a felnőttkorra, hol állunk most, és hogyan akarjuk fejleszteni ezeket a tulajdonságokat. Nyugodtan felkérhetjük szupervízióra a párunkat, közeli barátunkat vagy családtagunkat, akivel időről időre összeülve rögzíthetjük, milyen úton járunk, és milyen változtatásokra van szükség tervünk megvalósításához.

Azt viszont ne tévesszük szem elől, hogy a gyerekek leginkább arra vágynak, hogy megbecsüljék, feltétel nélkül szeressék, komolyan vegyék őket, és a család fontos részének érezhessék magukat. Ez szilárd alap ahhoz, hogy egy életen át kitartson. Nem baj, ha hibáztunk, ha tudunk bocsánatot kérni, ha meg tudjuk osztani velük múltbeli tévedéseinket, és egyúttal fejlődési lehetőséget is mutatunk. Minél hitelesebben, alázatosabban közelítünk feléjük, és minél inkább az ő térfelükön tartjuk a labdát, annál jobban megtanulják, mi az a felelősségvállalás, az önazonosság, a becsületesség és a tisztelet. Ha felhagyunk az ártó beidegződésekkel – például kimaradunk végre a testvérviszályból, és számolunk, mielőtt odavágnánk nyers mondatainkat –, csak növeljük a hatékonyságot.

Az akaratos gyerek tulajdonképpen Leman korábbi műveinek esszenciája. Aki szereti jellegzetes stílusát, fanyar humorát, az most sem fog csalódni. Aki pedig most ismerkedik a szerzővel, annak eláruljuk, hogy noha nem ez a legjobban felépített könyve, ízelítőt kaphat általa korábbi munkáiból, akár a Születési sor(s)rend témája, akár a Péntekre új… sorozat keltette fel érdeklődésünket. Alapvető hozzáállása viszont örök: megváltoztatni nem tudunk senkit – se férjet, se gyereket, se tinédzsert, se akaratos gyereket. Megváltozni viszont tudunk – mi magunk, önfejű, konok, hatalmaskodó, túl szerény, félénk, sértődős vagy fenyegetőző szülők. Mert van irgalom, megbocsátás és új, tiszta lap. Mindenkinek.

Czap Villő