Visky Andrással beszélget Sipos Márti
Harmat Kiadó, 2009
Egyszer Visky Andráséknál ebédeltünk Kolozsváron. Egy domboldalon kellet felmenni a házig. Szép volt az idő, Saci a kertben terített. Semmi különös.
A Harmat kiadónál megjelent egy szép kiállítású mű „Mint aki látja a hangot címmel”, melyben Sipos Márti beszélget Visky Andrással. Hogy kivel is pontosan, nehéz eldönteni. Néha egy kisgyermekkel, aki apa(kép) nélkül nő fel, néha egy mély gondolatokkal birkózó dramaturggal, aki még a hangot is látja, máskor egy mély teológiai kérdéseket felvető íróval, megint máskor egy vívódó hívő lélekkel. A könyvhöz Esterházy Péter írt előszót.
Nem unalmas? Még egy újabb könyv a fogságról, a kiszolgáltatottságról, az apakultuszról, a színház és templom körüli örökös kérdésekről? Már olvastunk hasonlókat Viskytől, mondhatni, tőle mindig ilyeneket olvasunk. Nem terhes már megint ugyanazt lapozni? Nem. A sablonosság elkerülése már a műfajból is adódik. Ez egy beszélgetés. Helyesebben tíz. Olyan mintha mi is részt vennénk benne. Minthogy részt is veszünk.
Először a levest ettük. Sárgálló húsleves, semmi különös. Hasonló lehet minden vasárnap több ezer háztartásban. Mégis van valami titka a vasárnapi húslevesnek. Talán a hús. Esetleg a tészta. Esetleg a sárga szín.
Már a cím is nagyon irodalminak (másoknak: elvontnak) tűnik: Hiszen a hangot nem lehet látni. És máris ott vagyunk, hogy egy beszélgetős műfajt hogyan lehet olvasni? Amikor a betűk közül közvetlenül is hallod András reagálásait, elhalkulásait és felnevetéseit. Szinte látod a kézmozdulatait. Beszélgetést olvasunk! Olvasmánynak élvezetes, ki kellene próbálni milyen lenne felolvasva? Színházi esemény valósulna meg. Így lehetne másként értelmezni a könyvet: Mint aki hallja az írást. És még messze sem járnánk az igazságtól.
A tíz fejezetből álló könyv részi egy-egy jó gondolatra épül. Nem úgy, mint egy előadás, ahol a beszélő egy alaphelyzetből indul ki, s megérkezik valahova. Hiszen nehéz lenne az „Odaadó elveszettség”-től megérkezni az „Alkoholista szentekig”. Márpedig mi megérkezünk. Mindenesetre Isten számon kérhetőségétől, a szent mezítelenségen át, a szabadság értelmezéséig juthatunk el. Gondolkodtál mostanában a szabadságon? Ma nem divat. Nagyon gazdag a kínálat, van mit rágcsálni. És még ott a szósz is.
Majd a második fogás jött. Hús és krumpli. Semmi különös. De mégis, a gyümölcsszósz. És a gyerekek (akkor még kettő), akik a szőlőlugas vasrúdjain hintáztak főleg, amikor éppen nem rohangáltak az asztal körül. És nagy szemekkel bámultak ránk, a vendégekre. Szép fotókat készítettem róluk, egy megsérült géppel.
Miért jó ez a könyv? Mert lendületes, sodró erejű. Egy-egy témán úgy megy végig, mint egy sebes sodrású folyó, mely ide-oda csapja a hullámait. Átmegy egyik témából a másikba. Egyszer a görög drámáknál jársz, majd a kitelepítettek kenyerét eszed, majd egy sötét üres színpadon vacogsz. S mindent átköt valami értelmes beszéd, használt nyelv. Mindezt az teszi széppé, hogy az író nem írta a mondatokat, hanem mondta. Biztos sokat gyötrődött volna, talán le sem tudta volna így írni, ha le kell. Így viszont a mondatok a foganásuk pillanatában már festékként csapódtak a papírra. Szép szöveg született.
Észre sem veszed, de végigkövetted a dráma (és az élet) alakulását a görög tragédiáktól, a shakespeare-i nagy színházújításon át egészen a huszadik századi abszurd Beckettig, s rajta keresztül a máig. Észre sem veszed és már filozofálsz, vitatkozol Andrással vagy azzal a gondolattal, amivel ő is, vagy éppen mindkettővel. Észre sem vetted, s már egy más világban vagy, egy sokkal nyitottabb és őszintébb világban. Ahol még a kimondhatatlan is kimondható.
És kávéztunk is, természetesen. Még az sem jutott eszünkbe a verőfényes délutánon, hogy pár évvel azelőtt még nemzeti valuta volt egy csomag kávé, szappan, étolaj. Túl voltunk már ezen. A szél és a kávé illata összekeveredett Kolozsvár különös összetételű légkörével.
Jó a kérdező. Nem mindig jó, de itt nagyon jelen van. Inkább beszélgetőtárs. Andrással lélegzik, kötekedik és továbbgördíti a beszélgetést. Nem mindenki tud kérdezni, de Sipos Márti tud. Van egy fénykép a beszélgetésükről, három momentum látszik rajta: Márti nagyon figyel és koncentrál, a magnót alulról tartja, mintha a tárgy is az alázatot hordozná, s a másik kezével támasztja a „dolgozó” kezet. A szövegen érezhető az élőbeszéd, a rákérdezés, a visszacsatolás. A feszült figyelem. A kedvesség. Az őszinteség.
Néhány fotó is van. Nemcsak azért, mert ma már alig valamit lehet eladni kép nélkül, hanem talán azért is, amit András megfogalmaz: a mai vizuális kultúráról, a fiatalokról, és a tanítványokról. (Lásd a könyvben!) Képek András színházas munkáiról. Egyedül, együtt, külön és közösen. Gesztusok, mozdulatok, feszültség és felnevetés.
Érdekes, milyen élesen bennem maradt ez tizenhét évvel ezelőtti ebéd. Talán mert ő is András. Vagy a harmónia miatt. Vagy csak a kolozsvári szőlőindák tették, a rúdra kapaszkodó gyermekkezek, hiszen „alattunk” volt az egész város.
És találunk benne számtalan tételmondatot. Több olyat is, amire nem kapunk választ, magunkban elvitatkozhatunk rajta. A legjobb tételmondat (szubjektív) az időből való kizökkenésről szól. „Erre jók a műalkotások: megállítják az időt, és perspektívát váltanak.” Saját maga foglya lett a könyv is, hiszen a sorsa megpecsételődött. Kizökkentünk az időből, s visszazökkenünk a jelenbe, vagy a jövőbe. Kettő között marad az élmény. A más perspektíva lehetősége. A beszélgetés élménye, az olvasás öröme. Kolozsvár illata.
Írta: Bölcsföldi András
Forrás: www.parokia.hu
