Mit mondhat még egy újabb amerikai szerző a gyereknevelésről? – fogalmazódott meg bennem, amikor kezembe vettem dr. Kevin Leman Péntekre új gyerek? című könyvét. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy két órája le sem tettem. Leman lenyűgözött: az írás letisztult stílusa, a kötet jól használhatósága, kézikönyv jellege az, ami hiánypótlóvá teszi a magyar piacon, ráadásul még humoros is. Nem kis feladatra vállalkozik: azt ígéri, öt nap alatt új emberré varázsolja gyerekünket. S valljuk be, nem kevesen vagyunk, akiknek időnként szükségük lenne erre a kis varázslatra…

Valójában persze nem varázslatról van szó, hanem néhány egyszerű elv követéséről és szem előtt tartásáról – ez az, ami a mélyreható változást előidézi. Például Leman azt javasolja: hagyjuk, hogy a valóság maga legyen a gyermek tanítómestere. Ennél mi sem egyszerűbb, gondolhatnánk, hiszen a valóság mindenütt körülvesz minket. Azonban ez koránt sincs így. Számos szülő – köztük bizony magam is – gyakorta mindent elkövet, hogy kis szeme fényének ne kelljen a realitással találkoznia és szembesülnie a tettei következményeivel. Ezért keresgélünk helyette késő este újságkivágásokat a másnapi iskolai barkácsoláshoz, utánavisszük a tornafelszerelést, reggel kikanalazzuk az ágyból, és a nagyot is öltöztetjük, csak hogy el ne késsen. Hiszen nem éppen az a dolgunk, hogy rendes szülőként a gyerek jó kedélyállapotát biztosítsuk, hogy az óvodai-iskolai helytállását egyengessük, hogy buldózerként hárítsuk el az akadályokat az útjából?
Hát, bizony nem. Voltaképpen a hivatásunk hosszabb távra szól, és ezt akkor látjuk be igazán, ha elképzeljük, milyennek szeretnénk látni a gyerekünket tíz-húsz év múlva. Arra vágyunk, hogy elkötelezett férj/feleség, megbízható munkatárs, könnyen boldoguló szülő váljon belőle? Akkor ezek azok a célok, amelyeket szem előtt kell tartanunk a mindennapokban is. S mivel ezt szeretnénk, így már megengedhetjük, hogy a gyermek átmenetileg szenvedjen a kapott iskolai elmarasztalás miatt – jobb neki most találkoznia az élet realitásával, mint fiatal felnőttként döbbenni rá arra, hogy a sorozatos késések vagy a pongyola munkavégzés a munkahelye elvesztésével jár.

Ne csináljunk a bolhából elefántot!
Leman ügyesen vezet rá arra, hogy ebben a folyamatban igyekezzünk különbséget tenni a „bolhák” és az „elefántok” között. Tanuljuk meg felismerni, hogy gyerekünk nevelése során melyek azok a problémák, amelyek csak a szemünket szúrják, de valójában nem kardinális kérdések, és szülőként jobban tesszük, ha nem fújjuk fel különösebben az ügyet. Kisebb korból három ilyen tipikus példa az evés, az alvás és a szobatisztaság – ha ezeket nem lihegjük túl, akkor nagy eséllyel maguktól is megoldódnak, csakúgy, mint kamaszkorban az öltözködéssel kapcsolatos viták. Vannak azonban olyan nagy horderejű kérdések (vagyis „elefántok”), amelyekre rögtön fel kell kapnunk a fejünket: a drogfogyasztás, a pornográfia, a felelőtlen gépkocsihasználat például olyan probléma, amely azonnali beavatkozást igényel a szülőtől.
A Péntekre új gyerek? valóban kézikönyv: az első felében egy ötnapos munkatervet találunk. Ennek segítségével – naponta egy fejezetet elolvasva – felvértezhetjük magunkat azzal a gyakorlati tudással, amely a sikeres gyerekneveléshez szükséges. Majd a kötet második felében dr. Leman ábécérendbe szedve több mint száz jellemző problémára ad lényegre törő választ, kitérve például a szoptatásra, a félénkségre, a túlzásba vitt tévézésre, a testvérharcokra, de a szülinapi zsúrokra és a zenetanulásra is. Így időről időre fel tudjuk ütni a könyvet, ha egy-egy területen elakadunk.

Ránk van szükség
Ha ezt tesszük, előbb vagy utóbb találkozunk a szerző egyik alapgondolatával: a gyerek igazából a szülőre vágyik, s bizony sok problémát megold, ha apa vagy anya veszi a fáradságot, és hajlandó elmerülni a gyermek világában. Például úgy, hogy – a mai kor csábítása ellenére – ésszerűen korlátozzuk a különórák számát, és nem járatjuk egyikről a másikra a gyereket, hanem a felszabaduló időben mi magunk foglalkozunk vele. Annyi mindent megtettünk azért, hogy kisbabánk legyen: gondoljunk csak a várandósság nehéz hónapjaira, esetleg a teherbeesés nehézségeire vagy az örökbefogadási procedúrára… Akkor tényleg olyan nagy kérés, hogy három vagy tizenöt évvel később valóban figyelmet és energiát fordítsunk rá? – kérdezi provokatívan Leman. Hiszen a szabályok nem érnek semmit, ha nincs igazi kapcsolat a szülő és gyerek között.
Ha valaki netán azt hinné, hogy mindez csupán az amerikai szülők problémája, hadd áruljam el, hogy a vezető óvónőnk éppen ugyanerre a kérdésre hívta fel a figyelmünket a legutóbbi szülői értekezleten. Mint ahogyan az is kultúrákon átívelő tény, hogy a gyerekeknek alapvetően a szüleik a legfőbb mintáik. Ha mi férjként és feleségként nem mutatunk nekik jó példát az egymás iránti odafigyelésre, megbecsülésre, akkor tőlük sem várhatjuk el ugyanezt.
A gyermekünk iránti tiszteletbe az is beletartozik, hogy nem csinálunk meg helyette mindent, hanem a korának megfelelően hagyjuk egyedül boldogulni az élethelyzetéből adódó feladataival. Meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy sokkal többre képes magától, mint hinnénk, ráadásul ez sikerélményt és önbizalmat is ad neki. Ez lesz az a változás, amelytől péntekre valóban új gyerekünk lesz.
Markovits-Somogyi Rita
 Megjelent a family.hu-n