Rég nem tapasztaltam már azt az érzést, ami most ismét hatalmába kerített: számoltam vissza a napokat, hogy mikor jelenik meg a könyv és mikor olvashatom végre el, Francine Rivers eddigi kötetei ugyanis annyira mélyen a szívembe vésődtek, mint ahogy csak nagyon kevés történet. Nagy örömmel vettem tehát kezembe ezt az új kötetet is, ami ismét egy csodás álomba ringatott néhány órára. 

A könyv történetének két cselekményszála egy-egy istenkeresés, ahol két nő először elzárkózik az Úrtól, majd amikor Ő a segítségükre lesz és bizonyítja létezését azzal, hogy a jó útra tereli őket, hálásak lesznek Neki. 

A két hasonló sorssal és gondolkodásmóddal megáldott nő más-más korban tapasztalja meg azt a szeretetet és törődést, amit Isten ad nekik/nekünk. 

Sierra a férjével és gyermekeivel Los Angelesbe költözik, ez pedig az életében csak a lavina kezdete, innen pedig minden úgy tűnik, mintha tönkremenne. Egyetlen vigaszát sokáig csak az egyik felmenője őszinte és szókimondó naplójában találja, s ahogy az olvasással halad előre, úgy döbben rá, mennyi közös van bennük. 

Sierra életének alakulása igazán mélyen érintett, borzasztó belegondolni, hogy a valóságban is ennyire könnyen és gyorsan mennek tönkre házasságok, pedig a párok néhány évvel azelőtt még boldogan mondták ki Isten előtt az igent. 

Csodáltam Sierrát, amiért ennyire sok mindent el tud viselni és még mindig küzdeni a szeretet jegyében. Én biztosan tudom, hogy nem lennék ennyire kitartó – s talán nem vagyok ezzel egyedül -, mindenesetre hatalmas pozitív példa lesz a szememben mindig, hogy így is lehet élni, boldogan, és azt sem szabad elfelejteni, hogy Isten mindent megbocsát. S ha az Úr képes rá, akkor nekünk is ezt kell tennünk…