Amikor a könyvet olvasás után becsuktam, még fogalmam sem volt, hogy mit írjak róla, hogyan mutassam be nektek, csupán a blogbejegyzésem első mondata volt meg a fejemben, ami így hangzott volna: “Abszolút nem olyan volt ez a könyv, mint amilyenre számítottam.” Aztán rájöttem, ezt nem írhatom, hiszen mikor először a kezembe vettem, még sejtésem sem volt, mire számítsak. Úgyhogy az előző mondat így helyes: “Abszolút nem számítottam semmire, de ez a könyv megmutatta magát.”
A kötet elején megismerkedünk Tim tragikus halálának történetével. Egy férfi háromszor lőtte fejbe, mert azt hitte, hogy Tim az ő feleségének szeretője, holott semmi közük nem volt egymáshoz a nővel. Talán a legbosszantóbb lehet, ha egy szerettünket valamilyen véletlen folytán veszítjük el.
Felfoghatatlan lehet a fájdalom, amit akár Tim édesanyja, akár a felesége átélt – pláne így, hogy rá két napra született meg a kislánya. Nem tudom és nem is szeretném beleképzelni magamat egyik nő helyébe sem.
Amikor Dianne feltette a kérdést, vajon minden bűn megbocsátható-e, gondolatban azonnal rávágtam, hogy nem. Nekem nem sikerült volna. Azonnal az jutott eszembe, hogy megbocsátani annyi, mint elfelejteni? A kérdésemre megkaptam a választ, sőt, még többet is.
“Aki a harag megőrzése mellett dönt, annak megkeményedik a szíve, ez az állapot pedig, akár egy áttétes rákbetegség, az egész életét felemészti. Ennek a súlyos kórnak két végzetesnek tekinthető stádiuma van: az egyik a neheztelés, a másik pedig a keserűség. Az emberek hajlamosak dédelgetni magukban a megbocsátás elutasításának érzését, függetlenül attól, hogy kisebb vagy nagyobb sérelem érte őket, majd egyszer csak azt tapasztalják, hogy gyökeret vert szívükben a keserűség.” /45. oldal/
Dianne kitér arra, hogy a megbocsátás se a felejtéssel, se azzal, hogy jónak látjuk a másikat nem jár együtt. A megbocsátás a cselekedetünkben mutatkozik meg. Feltettem magamban a kérdést, hogy ha csupán a cselekedeteink megmásítása jelenti a megbocsátást, de az érzéseink ugyanazok maradnak, az vajon képmutatás-e? Igazán megbocsátásnak minősül ez? Vajon tud-e az ember őszintén mosolyogni arra az emberre (talán még őszintén aggódni is), aki bántotta őt, ártott neki?
Soha nem szeretném megtapasztalni, mennyire nehéz megbocsátani egy ilyen hatalmas bűnt. Félek, én elbuknék. Tisztelem az írónőt azért, hogy ennyire felül tudott kerekedni önmagán és képes volt elindulni a megbocsátás útján.
Jogos a kijelentés: ha mi bocsánatot várunk a bűneinkre, akkor mi is tudjunk szemet hunyni mások bűnei felett. Tehát: azt adom, amit én is elvárok másoktól. Ha szeretném, hogy elnézzék az apróbb-nagyobb butaságaimat, ugyanígy kell viszonyulnom a környezetemhez nekem is. Nem csak egyszer, nem csak addig, míg türelmem van hozzá, hanem ahogy “a nagy könyvben meg van írva”: hetvenszer hétszer.
