Kiváló könyvet írt Tim Keller, New York-i presbiteriánus lelkész a modernkori bálványimádásról. Kellert egyrészt The Reason for God c. New York Times bestsellere (magyarul a Harmat adta ki Hit és kételkedés címmel) tette ismertté, másrészt 2001. szeptember 11. drámai eseményei után tömegeket vonzó gyülekezete, melynek tagjai közt szokatlanul nagy számban vannak egyedülálló fiatalok és volt homoszexuálisok. Pedig Keller evangéliumi hite nem a puha, megengedő változatból való. Bálványimádásról szóló kötetében sem kerüli a kényes kérdéseket. A Counterfeit Gods (Dutton, 2009) lapjain a pénz, a szex és a hatalom isteneiről ír igencsak megrázó és felkavaró gondolatokat. Engem is átvilágított, amikor olvastam.

A népszerű New York-i lelkész szerint a Biblia három alapvető metaforát használ a szív bálványaihoz való viszonyulásunkra. Ezek a szeretet, a bizalom és az engedelmesség metaforái. Az emberek szeretik a bálványaikat, bíznak bennük, és engedelmesen szolgálják őket. Egyik sem tudatos, sőt, a bálványimádás akkor a legerősebb, amikor tudattalanul, saját autonómiánk biztos tudatában élünk isteneink közelében. Ezek az istenek nem vitatkoznak velünk, hanem csendesen megragadják a szívünket és leigáznak bennünket.

A Biblia gyakran beszél a bálványokról a házasság-szerelem metaforáján keresztül. „Isten lenne eredetileg a Párunk, de amikor más dolgokra Istennél jobban vágyunk és más dolgokban Istennél jobban gyönyörködünk, lelki házasságtörést követünk el.” (xxi) Az istenek hamis szeretőkké válnak, azt ígérik, hogy becsülni és szeretni fognak bennünket. Álmodozásaink elárulják, kik az isteneink – állítja Keller. Szívünk bálványai megtöltik a képzeletünket szépséggel, jelentőséggel, értékkel, ebben van csáberejük.

A Biblia vallási metaforával is beszél a bálványokkal való kapcsolatunkról. Istenben kellene bíznunk, de a bálványok is biztonságot ígérnek, ezért könnyen elnyerik a bizalmunkat, ha megrendül (vagy meg sem születik) az Istenbe vetett bizalmunk. Őket ráadásul jobban ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani (gondoljuk balgán), mint egy szuverén Istent, aki nem mondja meg kérésre sem a nevét (1Móz 32,30). Keller szerint ebben a metaforában a rémálmaink árulják el az isteneinket. „Mitől félünk leginkább? Mi az, aminek elveszítése értelmetlenné tenné az életünket?” (xxii) Amikért a legnagyobb áldozatokat hozzuk, hogy megvédjenek legmélyebb félelmeinktől, azok az isteneink.

A Biblia politikai metaforát is használ a bálványokkal kapcsolatban. „Istennek kellene az egyetlen Urunknak és Mesterünknek lennie, de amit szeretünk és amiben bízunk, azt szolgálni is fogjuk. Bármi, ami Istennél fontosabbá és megkerülhetetlenebbé válik számunkra, rabszolgává tevő bálvány lesz. Ebben a paradigmában úgy akadunk a bálványainkra, ha megfigyeljük legzabolátlanabb érzéseinket. Mi tesz bennünket fékezhetetlenül haragossá, aggodalmaskodóvá vagy kétségbeesetté? Mi tölt el olyan bűntudattal, amitől nem tudunk szabadulni? A bálványok hatalmukban tartanak bennünket, mert úgy érezzük, ha nem birtokoljuk őket, az életünk értelmetlenné válik.” (xxii)

Keller következtetése döbbenetes és elképesztően mély: „Amit sokan ’pszichológiai rendellenességeknek’ tartanak, azok egyszerű bálványügyek. Perfekcionizmus, alkoholizmus, krónikus határozatlanság, mások életének kontrollálása – mindezek abban gyökereznek, hogy egy jó dolgot bálvánnyá tettünk, mely aztán eltapos bennünket, miközben a tetszését próbáljuk elnyerni. A bálványok uralkodnak felettünk.” (xxiii)

Úgyhogy gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól! (1Jn 5,21)

Megjelent a divinity.szabadosadam.hu-n