Többek között azért olvastam el ezt a könyvet, mert mielőtt az édesapám és a férjem kezébe nyomom, tudni szerettem volna előttük érvelni, hogy miért érdemes – ha érdemes – megismerkedni Leman gondolataival. Édesapámnak mindig mondtam, hogy ő volt az első férfi az életemben, akit igazán szerettem, azt pedig azért valljuk be, hogy a legtöbb nő életében az édesapa az egyetlen olyan férfi, aki valóban érdek nélkül szereti olyannak, amilyen. Lehetek érzékenyebb, hisztisebb az átlagnál, lehetnek baromi elviselhetetlen szokásaim, az apuka mindent elnéz, és nem akar megváltoztatni. Egyébként pedig a férjemnek szültem két gyönyörű kislányt, és remélem, olyan lesz a kapcsolatuk majd az apjukkal, amilyen az enyém volt mindig az én édesapámmal. Ezen kívül Lemant nagyon szeretem, és bár nem ez a könyv funkciója, mégis kikapcsol és megnevettet, szóval már csak ezért sem kerülhettem el a könyv elolvasását. Most sem kellett csalódnom, hihetetlen humorral van megáldva, ezen felül pedig olyan dolgokra képes megtanítani az olvasókat, amikről az iskolákban nem hallottunk soha: a kapcsolataink kialakítására, széppé tételére, életünk társas részének formálására.

    “Mikor az egyik lányom tizennégy éves volt, magammal vittem egy repülőútra New Yorkba. Egy országos tévéműsorba voltam hivatalos, és szerettem volna, ha a színfalak mögött is látja, mivel foglalkozom. Remekül éreztük magunkat. Később egy másik felvételre kellett mennem, ezért arra az időre kitettem őt a Bloomingdale’s nagyáruháznál, és megbeszéltem vele, hogy amikor végzek, találkozunk az áruház éttermében. […] Már azt hittem, elrabolták a kislányomat. Az áruház igazgatója bemondatta a nevét a hangosbemondón… de semmi. Azután újra bemondták… megint semmi. Hogy rövidre fogjam, az történt, hogy a lányom az étteremben várt rám. Mikor megunta a várakozást, elkezdett keresni engem, miközben én kerestem őt. Időközben ő is rájött, hogy több étterem van az áruházban, ezért egyikről a másikra járt, hátha ott vagyok. […]Na most, ha Mrs. Uppington lett volna a New York-i Bloomingdale’sben a lányunkkal, ő kiszáll a kocsiból, bekíséri az épületbe, fel az étterembe, és azt mondja neki: “Ezen a szent helyen találkozunk pontban délután négykor.”Bezzeg én? Csak annyit mondtam: “Találkozunk az étteremben, kicsim. Érezd jól magad!” /34. oldal/

Biztos vagyok benne, hogy amikor az olvasók eljuthnak a 19. oldalig, ott kivétel nélkül mindenki megáll és elgondolkodik azon, hány ember szerette őt őszintén, igazán gyerekkorában. Én boldog vagyok, hogy mindenféle gondolkodás nélkül kijelenthettem, hogy kettő ilyen ember volt az életemben, a szüleim.
A könyvet elolvasva csak még biztosabb lettem abban, hogy édesapám nagyon jó apa volt már akkor is, amikor én kislány voltam, és számíthattam rá minden helyzetben. Tényleg, még a legabszurdabb helyzetekben is… Soha nem felejtem el, hogy ő adott tanácsokat, amikor életemben először görcsöltem és megjött, és nem tudtam, mit lehet tenni az erős fájdalom ellen. Talán emiatt (vagy nem, nem tudom), de igazán erős kapocs van köztem és apám között, mindig rá szerettem volna hasonlítani. Sokszor még egymás gondolatait is ismerjük, tudjuk, mit miért tesz a másik, és milyen szituációkban mi járhat a fejében. Lányom születése előtt gyakran hangoztatta, hogy azért lehet ez, mert ő is és én is a kígyó évében születtünk, és hamarosan itt a harmadik a családban, a kígyó évéből. :)
(A képen egyébként édesapámmal és a kislányommal vagyok, és számomra nagyon fontos kép, ugyanis az első olyan karácsonyon készült, ahol már Lili baba is köztünk volt.)

    “Valahányszor vendégek jönnek hozzánk, a feleségem elképesztő fogásokkal és csinnadrattával fogadja őket. […]De a házasságunk hosszú évei során rájöttem, hogy ha ez számára fontos, akkor jobb, ha nekem is az. Nemrégiben egy házaspárt láttunk vendégül – akiket én ismertem, Sande viszont még sosem találkozott velük. Pár nappal korábban szóltam neki, hogy az illető házaspár átruccanna hozzánk egy fesztelen és könnyű ebédre. Mrs. Uppington viszont mit csinált? Kidolgozott egy aprólékos menüt, annyi flancos fogással, amivel egy egész háztömböt jól lehet lakatni – a kristálykehelyben szervírozott étvágygerjesztő falatkáktól egészen a házi készítésű szamócafagylaltos pitéig. Az asztalt gondosan megterítette, vizespohár gyanánt harminc centis poharakat tett a teríték mellé. Mintha zsiráfoknak tervezték volna őket. Nevetnem kellett. Az én édes jó feleségem így képzel egy fesztelen ebédet. A házaspár hölgytagja viszont odavolt az egész felhajtásért, és rajongott a terítékért. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle: – Na és hogy tetszenek a magas poharak? – Imádom őket – áradozott a hölgyvendégünk. Magamban jót nevettem. – Az nagyszerű. Nekem nem igazán a kedvenceim. De a feleségem nevetett utoljára. – Édesem, vess egy pillantást a saját terítékedre. Vetettem. Az én tányérom mellé egy kisebbfajta pohárkát tett. Ez volt az egyetlen ilyen az asztalon, mindenki más zsiráfpoharat kapott. Vettem a lapot. Uraim, engedjék, hogy szívük hölgye hölgy legyen! Az apró részletek – amit mi felesleges pepecselésnek gondolunk – teszik azzá őt, aki… és hozzátartoznak ahhoz a rejtelmességhez, ami miatt annak idején beleszeretett.”

Nagyon szeretem a Leman életéből kiragadott rövid kis történeteket, amikkel kedveskedik nekünk. Talán a legtanulságosabb és legelgondolkodtatóbb részek a könyveiben. Hihetetlen, miken mehetett keresztül ez az ember ennyi nővel maga körül, hiszen négy lánya van! Bele sem tudok gondolni… :)
Többször rákérdeztem az ilyen sztoriknál a férjemnél: “Csabi, biztosan nem te írtad ezt a könyvet álnéven, és egy kicsit módosítva az emélkeidet?” Mintha róla, tőle olvastam volna… A fél házasságunk bele van írva ebbe a rövid könyvbe, és gyakran nevetnem kellett a nagy hasonlóságokon.
Nagyon összetett, részletes, átfogó könyv, végre valami olyan, amit ha becsukok, azt tudom mondani: a témával kapcsolatban nem maradt bennem több kérdés.

Öröm, hogy létezik és hogy olvashattam! :)