Mielőtt férjhez mentem, sokat imádkoztam azért az emberért, aki egyszer a párom lesz. Azt is kértem Istentől, hogy jó feleség lehessek majd. Aztán az esküvő után rájöttem, hogy a szerelem és az igyekezet szép dolgok, de az együttélést is tanulni kell.

Nagy lecke volt, míg beláttam, hogy az életünk forrása a házasságban nem a társunk, hanem továbbra is Isten. És a ki nem mondott dolgokat nem érti még az sem, aki elvett feleségül. (Arról már ne is beszéljünk, hogy a nő sem tud gondolat-olvasni, pedig milyen sokáig reméli, hogy belejön.) És a szerelem is csak olyan virág, amit ápolni meg nyesegetni egyaránt fontos. Vagyis vagy együtt építjük a kapcsolatunkat vagy leépül. Bizony, sok magunkban hordozott neheztelésen keresztül vezetett az út odáig, ahol most tartunk. És milyen jó, hogy sikerült megbeszélnünk a problémáinkat, feltárni az igényeinket egymás előtt. Egymás határainak tiszteletét elsajátítva kevesebb fölösleges teher van rajtunk és őszintébb a házasságunk.

Most, 25 évvel később már a felnőtt gyerekeimnek drukkolok, hogy jó rendet tudjanak kialakítani a házasságukban. Fontos, hogy így legyen, mert ez egy olyan csapatépítő játék, ahol vagy együtt győznek vagy mindenki vesztes lesz. 

Ehhez a közös úthoz ad sok-sok segítő támpontot John Townsend és Henry Cloud Párhatárok című kötete, amely a gondokkal való szembenézés, a felelősségvállalás és az őszinteség útján keresztül vezet minket egy igazabb, ösztönzőbb kapcsolat felé.
Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik jobban szeretnék ismerni és tisztelni önmagukat és társukat. Akik nem túlélni, hanem megélni szeretnék közös életüket – egyre inkább kiteljesedve. Azoknak, akik valós megoldásokat keresnek és ezért hajlandóak megdolgozni is. Akik olyan házasságra vágynak, amiben két egészséges lelkű ember segíti egymást a fejlődésben és kiteljesedésben. Olyanra, ami igazi áldást hoz.

Füller Tímea