Kiszállítási információk Magunkról Kapcsolat

A halál árnyékában

2017. február 11.

Albert Y. Hsu: Hátrahagyottak. Gyász az öngyilkosság után.

[Megjelent: Lege Artis Medicinae, 2015. 25(8–9), 390-391.]

– Apa öngyilkos lett! – üvöltötte anyám a telefonba.
– Mi? – kérdeztem. – Mi történt? Apa? Milyen apa? Az én apám? – idézi fel a szerző élete legfájdalmasabb eseményét. Édesapja ötvennyolc éves volt, amikor néhány hónappal szélütését követően súlyos depresszióba esett, majd öngyilkos lett.


Világszerte évente több mint egy millióan élik át a tragédiát, amikor szeretteik, vagy közeli hozzátartozóik úgy döntenek, hogy önkezűleg végeznek az életükkel. A radikális tett azonban nem vet véget a fájdalomnak, csupán a megtört túlélőkre, a hozzátartozókra hárítja azt. A bánatot nem lehet eltemetni, különösen azokét, akik öngyilkos szerettüket gyászolják. Kétségbeesésük nem illeszkedik a gyász szakaszokra osztott folyamatához. Érzelmeik mintázatai, mindennapi tapasztalataik változékonyabbak és kiszámíthatatlanabbak, hiszen egyszerre két problémával: a gyásszal és a traumával küzdenek. A körülmények együttállása olyan, mint egy kegyetlen duplahorog. Gyászolják az elvesztett személyt és megtántorodnak az öngyilkosság által okozott trauma súlya alatt. Olyan közelről érintette meg őket a halál, hogy maga az élet is bizonytalanná vált. Csupán annyi bizonyos, hogy az életük már soha nem lesz a régi. „Az öngyilkosság egy vastag, fekete vonallal kettéhasítja életünket. Minden »azelőttre« és »az utánra« tagolódik” – fogalmaz a szerző.

Albert Y. Hsu könyve első részében közvetlen módon beszéli el, miként birkózott meg édesapja halálával, ahogy sorra veszi a friss gyászélményt kísérő érzelmeket: a sokkot, a zaklatottságot, a figyelemzavart, az elutasítottság és elhagyatottság érzését – „…azt hittem, fontos vagyok az apámnak. Azt hittem, büszke rám, de most már egyértelmű, hogy csak áltattam magam. Ha egy kicsit is értékesnek tartott volna, nem hagyott volna így itt.” Többen kudarcként élik meg a veszteséget – „bárcsak jobb szülők lettünk volna, akkor mindez nem történik meg”. Mások bűntudatot és szégyent éreznek az öngyilkossággal járó társadalmi megbélyegzés miatt. Sokan úgy érezik, hogy szerettük végtelenül önző módon cselekedett, és dühösek rá azért, mert itt hagyta őket. „Olyan mint a végső búcsú, a leghangosabb felkiáltójel a mondat végén. – Elhagylak! Örökre!” Az öngyilkosság különösen azért traumatikus élmény, mert a hátrahagyottak nem tudják, hogyan oldják fel sérelmüket és haragjukat. Ha gyilkosság történt volna, gyászolhatnák az áldozatot, haragjukat pedig az elkövető ellen fordíthatnák. Az öngyilkosság esetében azonban maga az áldozat a gyilkos. Az is előfordulhat, hogy gyűlölik szerettüket azért, mert ezt tette a szerettükkel. Egyszerre gyászolják az öngyilkost és lázadnak is ellene. Az öngyilkosság ugyanakkor hosszú távú, évtizedekig tartó hatást gyakorol a túlélőkre. Sokan teszik fel a kérdést, hogy vajon őket is felemészti-e majd ugyanaz a kétségbeesés, amely hozzátartozójukat elragadta. Vizsgálatok igazolták, hogy a túlélők körében két-háromszor gyakoribbak az öngyilkossági kísérletek. Bár a huszadik század egyik legnagyobb regényírója öngyilkosságának oka vitatott, tény, hogy Hemingway apja, fivére és nővére szintén önkezével vetett véget az életének, és így tett unokája, Margaux Hemingway is 1996-ban.

A közeli ismerős vagy szeretett hozzátartozó öngyilkosságát kísérő sokk és trauma olyan szívbemarkoló kérdéseket vet fel, mint: Miért kellett ennek megtörténnie? Hogy létezik az, hogy nem vettük észre a figyelmeztető jeleket? Vajon megelőzhettük volna a tragédiát? Mi lett volna, ha…? A második részben Hsu két szinten vizsgálja meg a miérteket. Klinikai szinten az öngyilkosságban szerepet játszó tényezőkre és okokra mutat rá, míg a második szinten azt elemezi, hogy miért keresünk válaszokat az öngyilkosság miértjeire, és vajon meg tudjuk-e válaszolni valaha ezeket a kérdéseket. Meggyőződése szerint a jó kérdések fontosabbak a könnyű válaszoknál.

A harmadik részben arra irányítja a figyelmünket, hogyan folytatható az élet az öngyilkosság tragédiája után, kitér a gyász transzcendens vonatkozásaira, és feltárja a közösség gyógyító erejét. Bármennyire természetellenesnek tűnik is – hangsúlyozza Hsu –, szerettünk halálának elmesélése átsegíthet minket a veszteségen. Egy anya, miután végignézte, ahogy huszonéves fia leugrik egy tizennégy emeletes házsor tetejéről, azt mondta: „Nem akartam mást, csak beszélni, beszélni, újra és újra felidézni elejétől a végéig, és ez valami furcsa, máig érthetetlen módon életben tartott.” A történet megosztása a siratás – a gyász rendszerezésének – egy formája. Segít feldolgozni az eseményeket és túllépni a tagadáson. Amikor az érintettek akár szóban, akár írásban elmesélik történetünket, szembesülnek az öngyilkosság valóságával, s ez megakadályozza, hogy egy fantáziavilágba meneküljenek, ahol semmi nem történt, és minden rendben van.
„1971-ben egy vasárnap délelőtt Lewist egy hátborzongató jelenethez hívták ki. Egy férfi csőre töltött puskát fogott családjára, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli őket és végez magával is, és mindenkivel, aki az útjába áll. Lewis besétált a férfi házába, leült mellé, és csendesen azt mondta – mesélje el a történetét. – Tíz órával később a férfi átadta neki a fegyverét” – idézi a szerző egy öngyilkos-segélyvonal önkéntesének beszámolóját.

Meglehet, a környezetünkben is élnek olyanok, akiknek van egy története, és van egy csőre töltött fegyvere, amelyet maguk ellen fordítanak. Egy beszélgetés során azonban végre elejétől a végéig elmesélhetnék történetüket, és végre letehetnék a fegyvert. Albert Y. Hsu könyvének talán ez a legfontosabb mondanivalója.
Nem végső megoldással akar szolgálni a tragédiára, hanem útitársul szegődik és bízik benne, hogy könyve segítőtársa lesz az érintetteknek a nehéz időszakban. Hogy ne érezzék magukat egyedül mérhetetlen bánatukkal; hogy tudják, mások is küzdenek a halál árnyékában az életért; s hogy egy láthatatlan közösséggé kovácsolja össze a hátrahagyottakat… Meggyőződése ugyanakkor, hogy a megtört állapot nem a vég, s a fájdalom bármilyen nagy, nem mindent elborító; a veszteség hatalmas, de nem örökkévaló; s a halál, bár ellenség, a végső szó nem az övé.

Ferenczi Andrea
a könyv felelős szerkesztője

Lapozzon bele

Kapcsolódó termék

-20%
Albert Y. Hsu:

Hátrahagyottak

Világszerte évente egymillióan élik át a tragédiát, amikor szeretteik vagy közeli hozzátartozóik úgy döntenek, hogy véget vetnek az életüknek. Közülük sokak történetével találkozunk a szerző könyvében, és saját gyászáról is kendőzetlenül nyilatkozik. Édesapja ötvennyolc éves volt, amikor néhány hónappal szélütését követően súlyos depresszióba esett, majd öngyilkos lett. A miértek sokaságára maga is kutatta a válaszokat. Vizsgálta az öngyilkosságban szerepet játszó tényezőket és okokat. Szembenézett a gyász transzcendens vonatkozásaival, és megtapasztalta a közösség gyógyító erejét. Nem végső megoldással akar szolgálni a tragédiára, hanem útitársul szegődik és bízik benne, hogy könyve segítőtársa lesz az érintetteknek a nehéz időszakban.

Részletes adatlap »2 900 Ft 2 320 FtKosárba

Még több könyvajánló blog

2015. november 19.

A szeretet másik arca: a HARAG

„Ez egy olyan könyv, amit mindenkinek el kellene olvasnia.” Pontosan ezt gondoltam, amikor a 175. oldalra, vagyis a könyv utolsó lapjára értem. Akkor úgy éreztem, most végre megtanított valaki (a kedves szerző személyében) arra, hogyan is kell helyesen haragudni, illetve mit kell tenni, amikor haragszunk, hogyan munkálhatja ez a mi, illetve mások javát.

Elolvasom »

2015. november 18.

A Holt tengeri tekercsek

Színes, reprezentatív, 12 oldalas leporello korunk egyik legjelentősebb irodalmi és archeológiai leletéről, a Holt-tengeri tekercsekről.

Elolvasom »

2017. május 17.

Jó lett volna tudni…

A Chapman nevét ismerő olvasókból az író nevét meghallva – talán nem túlzás – tízből tíz rögtön az 5 szeretetnyelvre asszociál, hiszen a nagynevű pszichológus és párterapeuta legnagyobb és legismertebb munkája ezen szeretetnyelvek elmélete. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy olyan könyvet veszek a kezembe, melyben ugyanez az ember a bilire szoktatásról és a csecsemőkori alvás rendszerének kialakításáról ír. Bevallom, a 12 dolog, amit jó lett volna tudni, mielőtt szülők lettünk messzemenően a legjobb szakkönyv a témában, amelyet eddig a kezembe vettem, pedig számtalan hasonló könyvet végigolvastam, amikor az első kislányom megszületett.

Elolvasom »

2017. december 13.

Az örömhírről…

Egy hegyekkel körülölelt völgy, amit elárasztott a víz, benne egy templom. Csak a tornya látszik ki, a napfelkelte fényében mégis átragyog ablakain egy kis világosság. Süllyedőben, de tündökölve. Megmagyarázhatatlan, hogy honnan, mégis van egy csipetnyi remény ebben a képben.

Ez köszönt Philip Yancey új kötetének címlapján, amit korábbi könyvei után hatalmas várakozással vettem kezembe. Hatalmas műveltsége és széles látóköre, provokáló, továbblépni késztető írásai mindig nagy benyomást tettek rám. Kényelmes, olykor ellaposodó, újra meg újra állóvízzé terülő kereszténységemet mindig inspirálják kemény, de józan szavai, és olyankor elindul bennem valami. Egy kis patak utat tör és a tespedő langyos tóból éltető víz zúdul alá – mindig a mélybe igyekszik, lefelé, ahol nagy szükség van rá.

Ez a könyv is ezt teszi az olvasóval. Bár mélyre vág és fájdalmasan világít rá az egyház és a keresztények hibáira, vigasztalást is ad. Semmi más reményünk nincs, csak az, hogy Isten az ő nagyságával és szeretetével mellettünk áll. Népe hol üldöz, hol üldözött, hol gyűlöl, hol gyűlölik, tévedett, hibázott, eltért, de a nagy korrigáló nem adta fel. Már Jézus is azokból tudott tanítványokat válogatni, akik voltak: halászokból, vámszedőkből, zelótákból, forrófejű és ingatag, szónoklatban és tanításban nem éppen tapasztalt emberekből. És ő rábólintott erre.

Yancey_Hova_tunt_az_oromhirblogkepAz egyház ma is törékeny, sérülékeny, meg-megtántorodó emberekből áll. Hol elfáradunk, hol Isten elé futkosunk és nélküle próbálunk megoldásokat kreálni. Ha valamit megértettünk, ahhoz körömszakadtáig ragaszkodunk, akár egymásnak esve is miatta. Apróságokon vitázunk, miközben az Úrtól kapott küldetésünket elhanyagoljuk. Szakadások és hibák vannak, de Isten hűségesen velünk jár, és velünk együtt munkálkodik. Semmilyen más magyarázat nem lehetne rá, hogy még egyáltalán létezik a kereszténység.

Hogy van-e szomjúság Isten után, az nem is kérdés. Soha ennyiféle szellemi irányzat nem létezett – és kínált „biztos” és „gyors” megoldásokat -, mint éppen mostanság. Hogy örömhír, jóhír-e az evangélium ma az embereknek? Mielőtt elborulna a tekintetünk, látnunk kell, hogy szinte mindig is örökös körforgás volt a történelem folyamán a hithez való viszonyban. Hol ébredés, hol növekedés, hol tendálás, hol hanyatlás szakaszát éljük, ami után a szomjúság foka ismét megérleli az emberi szíveket egy újabb ébredésre és növekedésre. A világ különböző részein ma más és más fázisát éli a kereszténység.

Egy biztos, a szavak kevesek a jó hír továbbadására. A tettek beszédesebbek és a cselekvő egyház mindig megerősödik. Maga frissül fel, újul meg először, így hatást gyakorolhat környezetére is. Aktivistaként, zarándokként vagy művészként megélve hitünket Isten kezét fogva egyensúlyozunk a keskeny úton, meg-megbillenve a büszkeség és s kétségbeesés két szélsősége felé. Ám igazi erőnk Jézus Krisztus, a biztos kőszikla, akire az egyház felépült.

Philip Yancey új könyve gondolkodásra, önvizsgálatra és továbblépésre késztet. Igazi reformációra, megújulásra, ami már puszta jelenlétével „fertőzi meg” a világot, azzal, amire a legnagyobb szüksége van: az örömhírrel.

Füller Tímea

2015. október 07.

Randikalauz

Milyen határvonalakat kell meghúznunk a randevúzásban ahhoz, hogy kapcsolataink ne fájdalmakhoz és csalódásokhoz, hanem érettebbé válásunkhoz vezessenek, és segítsenek életre szóló társra találni? A másik nemmel való ismerkedés és a társkeresés sok csapdáját és buktatóját elkerülhetjük, ha megtanulunk felelősséget vállalni érzéseinkért, viselkedésünkért, életünkért.

Elolvasom »

2015. október 06.

Határok a vezetés szolgálatában

Minden eredmé­nyes személy, csapat vagy cég azért lehet sikeres, mert a vezetés által megszabott határok ezt lehetővé teszik” – írja a szerző, aki vezetői tanácsadóként azt vizsgálja, mi szükséges az olyan céges kultúra létrehozásához, amelyben a csapatok és az egyének a lehető legjobb teljesítményre képesek.

Elolvasom »

Még több könyvajánló blog »