Amikor búcsúzni kell…
Lelkészfeleségként gyakran betolakodik a gyász a napjainkba. Hozzánk fordulnak fájdalmukkal, félelmükkel, elakadásaikkal az emberek, mi pedig igyekszünk úgy mellettük állni ezekben a szomorú, embert próbáló időkben, ahogyan szükségük van rá. De ugyan, ki tudja mindig a megfelelő szavakat, az oda illő viselkedést, azt, hogy éppen mi a jó? Időről időre érezzük, hogy nincs bennünk elég bölcsesség ehhez a feladathoz. Hogy nem is feladat ez, hanem küldetés, szolgálat, hivatás. És mint ilyen, örökös tanulásra, állandó fejlődésre, töltekezésre van hozzá szükség.
Jó, hogy vannak, akik bátran és őszintén tudnak erről beszélni, írni, és így segítenek azoknak, akik nehezebben boldogulnak a földi élet végével kapcsolatban. Nagy megrendüléssel forgattam ezt a könyvet, ami újra meg újra felnyitotta a szemem egy-egy rejtett szépségre, áldásra, ami a haldoklás szakaszában is ajándék lehet. Erőforrásokat mutatott a kísérőknek, töltekezési lehetőséget a fáradozásban lankadóknak. Az irodalmi és az életből való szemléletes példák olyanok voltak számomra, mint a korlát a kaptatón felfelé haladónak. Támaszt, biztonságot adók.
Nagy hála van bennem, hogy olvashattam ezt a könyvet, és mindenkinek ajánlom, aki kész megtörni a tabut, és tudomásul venni halandó voltunkat. Jó ezzel a társsal haladni az úton, amit mindnyájan végigjárunk egyszer, és megerősítő tudni, hogy így, ilyen méltósággal és reménységgel is lehetséges ez.
Füller Tímea