Világszerte évente egy millióan élik át a tragédiát, amikor szeretteik, vagy közeli hozzátartozóik úgy döntenek, hogy véget vetnek az életüknek. Közülük sokak történetével találkozunk a szerző könyvében, és saját gyászáról is kendőzetlenül nyilatkozik.

Édesapja ötvennyolc éves volt, amikor néhány hónappal szélütését követően súlyos depresszióba esett, majd öngyilkos lett. A miértek sokaságára maga is kutatta a válaszokat. Vizsgálta az öngyilkosságban szerepet játszó tényezőket és okokat. Szembenézett a gyász transzcendens vonatkozásaival, és megtapasztalta a közösség gyógyító erejét. Nem végső megoldással akar szolgálni a tragédiára, hanem útitársul szegődik és bízik benne, hogy könyve segítőtársa lesz az érintetteknek a nehéz időszakban.

„Az öngyilkosság egy vastag, fekete vonallal kettéhasítja életünket. Minden „az előttre” és „az utánra” tagolódik. Anyám egyik napról a másikra megözvegyült. A bátyám és én elveszítettük az apánkat. Egy pillanat alatt minden megváltozott.”

„A düh nagyon gyakori reakció az öngyilkosság után. Úgy érezzük, hogy szerettünk végtelenül önző módon cselekedett, és dühösek vagyunk rá azért, mert itt hagyott minket, hogy hozzuk rendbe az általa okozott felfordulást. Az öngyilkosság különösen azért traumatikus élmény, mert nem tudjuk, hogyan oldjuk fel sérelmünket és haragunkat. Ha gyilkosság történt volna, gyászolhatnánk az áldozatot, haragunkat pedig az elkövető ellen fordíthatnánk. Az öngyilkosság esetében azonban maga az áldozat a gyilkos. Az is előfordulhat, hogy gyűlöljük szerettünket azért, mert ezt tette a szerettünkkel. Egyszerre gyászoljuk az öngyilkost és lázadunk is ellene.”