Nem tudom, önök közül hányan hisznek még a jótündérben. Senkit nem akarok áltatni, legyenek erősek: létezik.

Az ember teszi a dolgát, dolgozik, főz, neveli a gyerekét, elfelejti megöntözni a virágokat, szóval él, aztán néha fáradtan lerogy egy kis erőt gyűjteni, elolvas egy oldalt tőle és önfeledten felkacag, kicsit megkönnyebbül, könnyűnek és reménytelinek érzi magát.

Évek óta figyelem, hogy csinálja. Ahogy kihalászom a postaládából a Family magazint (ó, a kulccsal kinyitni, kinek van arra türelme?!) és – mint egy bősz oroszlán – szétszaggatom a borítékot, gyorsan meglesem, írt-e benne Zs. Klesics Tünde, aztán keresek valami ürügyet, hogy elolvashassam – ha lehet, azonnal.

Mert persze, keresztények vagyunk és az úr kegyelme éltet bennünket, és ez tökéletes, de a mindennapok kötéltáncához úgy kell az a kis egyensúlyt segítő valami. Isten is tudja ezt, így kirendeli minden rászorulónak. Naná, hogy tépem hát a borítékot! Vágja szép szabályosra, aki még sose talált fél pár zoknit.

Jut eszembe: e számomra elképesztően tökéletes embercsoportnak, (kiknek létezéséről még nem sikerült meggyőződnöm sem), szívből ajánlom ezeknek az írásoknak a nagyívben való elkerülését.  Nekünk tökéletleneknek, botladozó, „felejtseknek”(ahogy legkisebb gyermekem elnevezett találékonyan: „anya, te nem nefelejcs, hanem felejts vagy!” ) viszont valóságos vitamin.

A kötéltánc életérzése bizony réges rég kísér. Talán a harmadik gyerek születésétől, amikor rájöttem, hogy a két kéz egy anyánál szörnyen kevés. Az ember sosem tud mindenütt ott lenni, ahol kellene. Innen már nincs visszaút, imádkozni kell és reménykedni. Aztán ha a Balaton melletti baleseti sebészeten nem kérnek tőlünk TAJ kártyát, (mert olyan gyakori vendégek vagyunk), hát azzal vigasztalódni, hogy a nővérnek milyen jó az arcmemóriája.

Közben meg őrizni a lelki békénket, mint a kötéltáncos az egyensúlyát. Persze, a cirkusz sztárjának is van valami általában a kezében. Semmiségnek tűnő apróság, egy esernyőcske, ezüst színű rúd, virágcsokor, sétabot. Na, egy ilyen valami az életemben Tünde humora.

Vele és a családjával minden – sőt, még több is – megtörténik, ami egy átlagos többgyerekes családban. Mi többiek meg felszabadultan vele nevetünk a sok elképesztő kalandon és megcsillan a remény a szívünkben: talán mégsem vagyunk olyan rémesek? Vagy ha rémesek vagyunk is, hát legalább nem egyedül. Sőt, ha Tünde szemüvegén át sikerül szemlélnünk tökéletlen kis életünket, az egész nem is annyira rettenetes, inkább nagyon is mulatságos. Mi több, akárcsak a mesében, itt is mindig jóra fordul minden. Tökéletlen világunkban óriási szükségünk van erre a reménységre. Mert bizony vannak még csodák.

Nem tudom, önök közül hányan hisznek még a jótündérben. Senkit nem akarok áltatni, legyenek erősek: létezik. Mi több, írásai már kötetben is kaphatóak!