A munkánk – bárhová is sodorjon minket a hétköznapok forgataga – nem pusztán feladat vagy pénzkereset, hanem Isten színe előtt végzett szeretetszolgálat. Timothy Keller és Katherine Leary Alsdorf könyve úgy mutatja meg, hogyan válhat a hivatásunk szent feladattá, hogy az összeköt minket a Teremtővel és másokkal, és reményt ad a megváltás ígéretében.
„Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek.” (Kolossé 3,23). Ez az ige olyan, mint egy titkos ajtó a mindennapok szürke folyosóin, feltárja, hogy a munkánk – bármilyen szerénynek vagy jelentéktelennek tűnik is – Isten színe előtt történik. A hajnalban felgyúló villanyfény a pékségben, a tömegközlekedés forgatagában fáradtan nyíló laptop, a gyerekek zajától zsibongó iskola, a kórházi folyosón szaporázó lépések mind-mind helyszínei lehetnek annak a szent liturgiának, amely az élet szövetében bontakozik ki.
A hívő ember munkája nem csupán kenyérkereset, hanem szövetség, részvétel Isten teremtő és helyreállító művében. Ahogy a magvető hite a földbe hulló magban rejlik, úgy a hivatás méltósága is abban a hitben gyökerezik, hogy amit teszünk, nem vész el, hanem az Úr szőlőjének termésévé válik. Az irodai íróasztalok kékes fényében, a műhelyek olajos csöndjében, a kórtermek hajnal előtti félhomályában és az otthoni laptopok zizegő ventilátorai mellett ugyanaz a kérdés kísért: mire való mindez? Vajon a munkánk több-e, mint fáradság és bér, előléptetés vagy csalódás, határidő, esetleg hétvége?
Timothy Keller és szerzőtársa, Katherine Leary Alsdorf könyve, a Hivatás és elhívás olyan iránytű, amely a hétfő reggelek térképén is északra mutat. Nem csupán vallásos vigasz, inkább világos, józan és mégis felemelő útmutatás arra, hogyan talál vissza a munka az evangélium tágas terébe, a teremtés méltóságába, a bűn miatti törés realitásába és a megváltás helyreállító örömébe.
Ez a kötet nem egy lelkesítő szónoklat a teljesítményről, sem vakhitű optimizmus a karrierrel kapcsolatban. A szerzőtársak úgy beszélnek a munkáról, ahogyan a Biblia beszél az életről: józan realizmussal és reménnyel. A könyv egyik nagy erénye, hogy a „miértek” és „hogyanok” szövésében nem hagyja el az olvasót, egyszerre tár fel nagy, teológiai panorámát, az emberi munka teremtésbeli küldetését, és kínál finom, mindennapi gyakorlatokat. A munkát nem menekülési útvonalként, de nem is bálványként láttatja, hanem mint a szeretet egyik módozatát, amelyen keresztül a világ, közvetve is, áldást kaphat.
A szerzők kulcsfogalma a „szolgáló munka”. A modern önmegvalósítás mítoszával szemben azt állítják, akkor válik a szakmai élet szabaddá és gyümölcsözővé, ha kilépünk az énközpontú körforgásból, és a munkát a másik javára végzett szolgálatnak tekintjük.
Ez az elmozdulás nem moralizálás, hanem felszabadulás, a teljesítménykényszer szorítása enged, a láthatatlan összehasonlítások – rangok, fizetések, címek – háttérbe csúsznak, és előtérbe kerül a mesterség tisztelete, a felelősség, a pontos, szép munka öröme. Az „istenitisztelet hétfőtől péntekig” képe nem jámbor frázis, a hivatás szentté válik és nem a szent dolgok válnak hivatássá.
A könyv teológiai gerince klasszikus és tiszta, bibliai igével alátámasztva és megerősítve minden állítás. A teremtés fényében a munka méltóság, Isten maga munkálkodik és az embert úgy helyezi az Édenbe, hogy művelje és őrizze. A bűneset miatt a munka fáradtsággal, hiábavalósággal és töréssel telítődik, a megváltás pedig nem szökés e világból, hanem gyógyulás a közepén, Krisztusban új szív és új indulat ébred, és a munka terében is megszületik az irgalom, az igazság, az igazmondás, az alázat és a kitartás etikája. Végül a helyreállítás ígérete azt jelenti, Isten nem pusztítja el a teremtést, hanem megújítja, ezért a hívő ember munkája, még ha töredékes is, elővételezi azt a világot, ahol a dicsőség és a tisztaság lesz a közrend.
Keller bibliaképei sosem didaktikusak. Józsefet nem csupán „siker-sztorinak” látjuk, hanem az igazgatás és bölcs kormányzás példájának. Dánielt nem csupán bátornak, hanem munkahelyi integritásában hűségesnek. Priszcillát és Akvilát nem csupán vendégszeretőnek, hanem olyan kézműveseknek, akik szakmai jártasságuk és kapcsolati tőkéjük révén szolgálják az egyház ügyét. A szerzők rámutatnak, a munka terepe missziós tér, de nem úgy, hogy munkaidőben hittérítünk, hanem úgy, hogy jól, igazul és szépen dolgozunk.
Az evangélium jelenléte a minőségben és a jellemben testet ölt.
Az általános kegyelem protestáns tanítása, amely a könyv egyik visszatérő hívószava, felszabadító távlatot ad. Isten jó ajándékai a nem hívő szakemberek kezén át is elérik a világot. Ez a nézőpont egyszerre alázatra és partnerségre hív, a keresztény orvos tanulhat egy kiváló, de nem hívő kollégától, a hívő mérnök együttműködhet a közjóért olyanokkal, akiknek világnézetében nem osztozik. A különbségeket nem elmossa a könyv, de nem is merevíti frontvonallá, a közjó keresésében kínál meggyőző, elmélyült kereteket.
A fejezetek sokszor a modern ember sebeit érintik. A kiégés, a fáradtság, amely már nemcsa testi, hanem egzisztenciális, nem pusztán időgazdálkodási hiba, hanem gyakran bálványképzés, amikor a munka identitássá merevedik. A könyv ellenmérge a szombat, isteni ritmus, amely visszaállítja a rendet.
A pihenés nem jutalom, hanem hitvallás, azt mondjuk vele, hogy a világot nem mi tartjuk fenn.
A szombatból következik az a kegyelem is, amely engedi, hogy határaink legyenek, hogy nemet mondjunk a mértéktelen feladatvállalásra, hogy a munka „jó” legyen, nem pedig „minden”.
A könyv ugyanakkor messzire lát az etikán túl is, hivatás és identitás finom különbségét elemzi. A hivatás nem magánmítosz, hanem meghallott és elfogadott megbízatás; olyan közösségi valóság, amelyben a talentum, a közösség szüksége és Isten dicsősége találkozik. E három kör metszetében – ajándék, szükség, dicsőség – születik meg az a tér, ahol a munkánk nemcsak rólunk szól. Ezért a hivatás nem azonos a szenvedéllyel, olykor a szerelem lassan érkezik, a szolgálat pedig előbb kér hűséget, mint érzést.
A szerzőpáros nyelvezete közérthető, (a magyarításnak is betudható mindez), mégis mély. Éppúgy megszólít egy gyárban műszakot vezető mestert, mint egy jogi irodában határidők között élő ügyvédet, egy iskola folyosóján a zajban úszó tanárt, vagy egy fiatal informatikust, aki a képernyőn absztrakt architektúrákba önti gondolatait. A könyv vitapartnere a magyar valóságnak is, a szétszabdalt figyelemnek, a külföldre sodródó tehetségek honvágyának, a közszolgálat fáradtságának, a vállalati világ „mindig online” kísértésének. Nem egyszerű receptekkel válaszol, hanem erényekre tanít, megbízhatóságra, igazmondásra, igazságszeretetre, bátorságra, kitartásra és szelíd kreativitásra.
Lelkipásztoroknak, gyülekezeti vezetőknek különösen értékes a könyv látköre. A hétköznapok, a hétfő teológiája, nem zárójel az istentisztelet körül, hanem annak kiteljesedése. A könyv arra biztat, hogy az igehirdetésben helye legyen a mesterségek nyelvének, hogy a pásztorlás figyelme a munkahelyi döntések dilemmái felé forduljon, hogy a gyülekezet ne csupán „önkéntes feladatokat” osszon, hanem elismerje és megerősítse a hívek hivatásában végzett szolgálatát. Az „egész gyülekezet a városért” nem szlogen, diakóniai érzékenység, amely számol a rendszerekkel, intézményekkel, kultúrával és nem retten meg attól, hogy ezekbe a terekbe Krisztus szelíd uralmának logikáját vigye.
A könyv kitekint, párbeszédet folytat a nagy protestáns örökséggel is, Luther „Beruf”- gondolatával, amely a hivatást a háztartás, a szakma és a közélet szövetében érti. Kálvinnal, aki a gondviselés fényében beszél a rendről és a mértékről. A neokalvinista látással, amely emlékeztet, hogy Krisztus uralma kiterjed az élet minden terepére s a huszadik századi gondolkodók felismeréseivel, akik a munka és a kultúra kapcsolatát újraértékelték. Ez az ökumenikus tágasság nem eklektika, az evangéliumon állva válogat és építkezik, hogy a hívő olvasó a maga pályáján szakmailag kiváló, emberileg megbízható, lelkileg szabad legyen.
Miben segít ez a könyv ma, a bizonytalanságai között? Segít kimondani, hogy a munkahely nem aréna, ahol mindenki mindenki ellen küzd. Nem is színpad, ahol szerepeket kell játszanunk. A munka közösség, kapcsolatok finom hálója, ahol döntéseinknek súlya van. Újra megtanít kicsiben gondolkodni, felelősen írni egy e-mailt, tisztán könyvelni, nem szépíteni a jelentést, időben hazamenni és nagyban álmodni. Termékekről, szolgáltatásokról, intézményekről, amelyek ténylegesen jobbak, igazságosabbak, emberségesebbek. A könyv nem a gyors siker ígéretét adja, hanem iránytűt, ha eltévednénk, visszataláljunk.
Ha kedvcsinálóként kell egyetlen mondatban összefoglalni: ez a kötet annak örömhírét hirdeti, hogy a munka értelme nem bennünk, hanem Istenben van, ezért nem is vész el, ha kudarc ér bennünket.
Nem ragad el, ha siker kísér és nem marad magára, ha egyedül dolgozunk, mert a Szentlélek az, aki a legszürkébb feladatot is áttetszővé teheti. Ritkán találkozunk olyan könyvvel, amely egyszerre hív megtérésre és bátorít szakmai bátorságra, amely egyszerre tiszteli a mesterség titkát és a lélek csendes mozdulásait. A Hivatás és elhívás ilyen könyv.
Olvasás közben érdemes lassítani. Engedni, hogy egy-egy fejezet után kérdéseket tegyünk fel magunknak, mit jelent a szakmámban szolgálva dolgozni? Melyik bálvány hívogat a munkahelyünkön, a státusz, a pénz, a kontroll? Hol kell határt húznunk, hogy a szombat öröme visszatérjen? Kinek a javát szolgálja a projektünk, a döntéseink, a kutatásaink?
Érdemes együtt olvasni házastárssal, barátokkal, munkatársakkal vagy gyülekezeti körben, mert a hivatás közösségi hívás is, a másik ember tükrében tisztábban látjuk saját utunkat. A könyv segít térképet rajzolni, a talentumaink, a világ szükségei és Isten dicsősége metszéspontjában kirajzolódik az a mező, ahol érdemes időzni.
Aki szolgálatban áll – lelkész, diakónus, oktató, ifjúsági vezető –, különösen hálás lesz ezért a kötetért. Nem programot ajánl, hanem szemléletet. Megtanítja, hogy a gyülekezet nem a vasárnapra szerveződő közösség, hanem a hét egészére küldött nép, hogy a vasárnapi asztal körül elhangzó áldás hétfőn a tárgyalóasztalnál, a munkapadon, a betegágy mellett válik testté. És aki kétkezi munkában fárad – pék, sofőr, ápoló, kertész, gépkezelő –, az azt fogja felfedezni, az ő munkája nem alacsonyabb rendű – a menny logikája szerint a hűség és a szeretet a rango(so)kat felülírja.
A kötet szövege tiszta, gördülékeny fordításban, gondos kiadói kézzel érkezik el hozzánk a Harmat és a Kálvin kiadók közös gondozásában, Szabadi István fordításában. Vegyük hát kézbe ezt a könyvet és ne azért, hogy még egy önfejlesztő cím kipipálható legyen a listán, hanem hogy a mindennapi munkánk visszanyerje a maga igazi fényét. Hogy megtanuljuk, a jó munka nem zajos önigazolás, hanem csendes istentisztelet. Nem menekülés a világból, hanem hű jelenlét benne. S hogy a hétköznapok apró döntéseiben, kimondott igazságban, pontos számban, gondos kézmozdulatban, türelmes figyelemben már most felragyogjon valami abból a világból, amelyet Isten készít a szeretőknek. Ez a könyv ehhez ad bátorságot és eszközt, s talán egy új, szelíd hétfő reggeli ígéretét is. A munka így többé nem lánc, amely lehúz, hanem kapocs, amely összeköt a Mindenhatóval és embertársainkkal. Ha Isten kezében tudjuk azt, amit végzünk, akkor a hétköznap nem válik kiüresedett robottá, hanem az isteni szeretet rejtett színterévé.
A végső reménység pedig az, hogy eljön a nap, amikor minden emberi erőfeszítés, amelyet az Úrnak szenteltünk, beépül az újjáteremtett világ dicsőségébe. Akkor majd kiderül, hogy a pontosan leírt sor, a tisztességesen elvégzett műszak, a gondosan kimondott szó és a hűségesen végzett szolgálat mind egyetlen nagy mozaik része volt. És ebben a mozaikban az Úr Jézus Krisztus arca ragyog fel, aki által minden fáradság értelmet nyer, és minden munkánk örökkévaló gyümölccsé válik.
Turczi Árpád (777blog.hu)
