A nemrég elhunyt Cseri Kálmán református lelkész „Sorsfordító imádságok” című könyvében bibliai példákkal mutatja be, hogy az imádság több mint csendes beszélgetés a mennyei Atyával.

Pilinszky János szerint „az imádság lényege szerint istenközelséget jelent, örök fiatalságot”. Hát ezért nem fogott nagyanyámon az idő! Nyolcvanon, sőt kilencvenen túl is csendes derűvel szemlélte a világot, s szép, fiatalos mosollyal nézett ránk, amikor felkerestük. A déli harangszókor mindig megállt egy pillanatra, s magában elmondta az úrangyalát, esténként pedig a félhomályban ülve halkan mormolta a miatyánk évezredes sorait. Állandó kapcsolatban állt Istennel, s tudta, hogy az ima nem csak akkor szükséges, ha baj van – az imádság párbeszéd a Mindenható és a hívő ember között.

A nemrég elhunyt Cseri Kálmán református lelkész Sorsfordító imádságok című könyvében bibliai példákkal mutatja be, hogy az imádság több mint csendes beszélgetés a mennyei Atyával. Sokféle imádság létezik, de abban megegyeznek, hogy minden, hittel elmondott fohászból áldás fakad. Aki helyesen imádkozik, az nem pusztán előadott kívánságainak azonnali teljesítését várja Istentől, hiszen jól tudja, az ima a közösségápolásban is elengedhetetlen szerepet játszik. Csendes vagy hangos, olykor szabálytalan fohászainkon keresztül sokkal több mennyei érték jut az életünkbe, mint gondolnánk.

A kötetben megismerhetjük az imádkozó Ábrahámot, Mózest, Annát, Dávidot, Salamont, Jósáfátot, Ezékiást, Dánielt, Nehémiást, Jézust és Pál apostolt. Mindannyian másként és persze másért fordultak a Fönnvalóhoz. Emlékezzünk, hogyan imádkozott Ábrahám az Úrhoz Szodoma pusztulása előtt – már-már alkudozott. S legfőbb kívánságát nem mondta ki. Tudomásul vette Isten döntését, nem vitatta az ítélet jogosságát sem, mégis Isten kegyelmére apellált. Alázatosan, helyes önismeret birtokában szólt Istenhez, s azért is jó imádság volt Ábrahámé, mert nem magának kért. Cseri Kálmán nagyszerű képpel érzékelteti, hogyan nem szabad imádkoznunk: „Nyeglén, követelőzve, nagyképűen nem lehet helyesen imádkozni. Aki zsebre dugott kézzel, vagy hátratett kézzel, vagy az öklét rázva áll oda Isten elé, az nem kap semmit, mert nincs hova tenni az ajándékot. Aki teljes alázattal tartja a kezét, és úgy kér, az kap. Sokszor többet, mint amennyit kért.”

Az egyes fejezetek végén egy-egy, az ószövetségi vagy újszövetségi elbeszélésre rímelő 20., 21. századi történetet is elmond a szerző. Egy többgyermekes asszony példáját említi, aki a paralízisjárvány idején deréktól lefelé lebénult. Nem átkozódott, nem jajgatott, hanem összetette a kezét, és azt mondta, így sokkal több ideje lesz imádkozni. Naponta könyörgött azokért, akikről tudta, hogy gondokkal, nehézségekkel küszködnek. Sokan keresték föl, s egyre gyakrabban hallotta, hogy Isten válaszolt az imáira, megoldást, gyógyulást adott az embereknek.

Az ima tehát valóban fontos a közösségformálásban, a társas kapcsolatok fennmaradásában, de abban is, hogy mi magunk gondjaink, magányunk – sőt önmagunk – fölé emelkedjünk. Aki megtanul beszélni Istennel, megtanul bízni benne, örömmel engedelmeskedni neki, az sohasem lesz elhagyatott és kiszolgáltatott. Ha József Attilával együtt kérjük, „fogadj fiadnak, Istenem”, nem süllyedünk el a sárban, nem szippant be az önzés, a törtetés, az elkeseredettség mocsara. S bizony arra is rádöbbenhetünk, hogy ha Isten látszólag nem hallgatta meg valamely imánkat, csak azért tette, hogy valami jobbra teremtsen lehetőséget, valami felemelőbb előtt nyisson utat. Vagy ha mégsem, akkor Cseri Kálmán szerint ez csupán azt jelenti, hogy „ő teljesen szabad, és mindent nagyobb összefüggésben, magasabb szervezettségben lát, mint mi”. Reményik Sándort idézve: „»A világ Isten-szőtte szőnyeg, / Mi csak visszáját látjuk itt, / És néha – legszebb perceinkben – / A színéből is – valamit.«”

(Cseri Kálmán: Sorsfordító imádságok, Harmat Kiadó, Budapest, 2016)

Gajdó Ágnes/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. március 26-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.