Bizalommal a jövő felé – a múlt emlékeire támaszkodva

 Sokat tudunk ma már a gyerekkorunk, a múltunk személyiségalakító erejéről. Foglalkozunk vele, keressük jelenbeli konfliktusaink és küzdelmeink gyökereit a múltunkban, olvasunk segítő könyveket, hallgatunk pszichológai előadásokat – és elmerülünk annak boncolgatásában: hogyan is lettünk azzá, akik most vagyunk. Csakhogy felfedezéseink mintha nem mindig vinnének előbbre. Mintha gyógyulás helyett sokszor csak nehezteléshez és megkeseredéshez vezetnének. „Apámnak nem így kellett volna…!” „Miért nem látták, hogy másra van szükségem?” „Milyen másképp alakult volna minden, ha akkor, ott…” Babusgatjuk a bennünk rejlő kisgyermeket, de megrekedünk nála. A sebzettségünk válik identitásunkká, és nem tudunk valóban felnőttként haladni előre.

Tapolyai Emőke könyve ebből kíván felrázni.

„Érdemes feltenni magunknak a kérdést – áll az első oldalakon −: miért éri meg a jövőbe vetett hitemet is feláldozva ragaszkodnom a múltam megfoghatatlan igazságához? Van-e mélyebb meggyőződésem a sebzettségemnél? (…) Hajlandó vagyok-e szembenézni a veszteségeimmel? Hajlandó vagyok-e elfogadni őket, felvállalni a felelősséget, és letenni azt, amit nem tudok irányítani?”

 A múlthoz fűződő viszonyunkat illetően perspektívaváltásra bátorít a szerző: dönthetünk a hála mellett.

Nem hallottam volna még a háláról? Nem vésték volna belém fontosságát már gyerekkorom bibliatanítói? Mégis új erővel ragadott magával az, ahogyan a könyv első fejezete elővezeti ennek jelentőségét.

„Feltűnő az Ószövetségben, hogy Isten valahányszor újabb harcra, feladatra indítja Izráelt, előbb a múltra emlékeztet: Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged… − Vajon miért emlegeti annyiszor a múltat? Mert ez az alappillérje a reménységünknek. Mielőtt azt mondaná: menj tovább!, emlékeztet: én voltam az, emlékszel? Én hoztalak ki. Nézd meg, min vezettelek keresztül! Nem változtam. Támaszkodhatsz arra az emlékedre, mert ma is ugyanaz vagyok, és ha én a múltban kihoztalak, akkor a jövőben is veled leszek.”

„Sebeim közepette és sebeim ellenére hol láthattam, láthatom meg Isten jelenlétét az életemben?” – hív a kérdés megválaszolására a fejezet utáni reflektáltató kérdéssorozat.

Valóban, hol is?

Ha a felhívás a múltbeli hálaokok keresése helyett például a jövőképemre vonatkozna (de az még odébb lesz, az utolsó fejezetben), hamar maga alá gyűrne az aggodalom. Mert ha a jövőbe tekintek, hajlamos vagyok nyugtalankodni: merjünk-e lépni ezen vagy azon a területen; tudjuk-e majd fizetni a hitelt; jó eredményt mond-e majd az orvos, stb.

De ha visszanézek az elmúlt évekre, mintha pikkely hullana le a szememről: lám, Isten akkor is, ott is jelen volt, velem volt! Milliónyi ujjlenyomatát láthatom. És bár ez a világ nem tökéletes, voltak és lesznek is benne akár apróbb bosszúságok, akár mélyebb hiányok és veszteségek, történések, amelyeket nem tudok irányítani − a múltbeli nehézségek sosem abból fakadtak, amelyektől féltem.

Ha elfogadom a felhívást, hogy tekintsek vissza, elfog a rácsodálkozás: mintha Isten valamilyen fogyhatatlan türelemmel igyekezne törögetni zord képemet őróla, és fogyhatatlan kegyelemmel igyekezne cáfolni negatív várakozásaimat, arra hívva, hogy reméljek, bízzak őbenne. Mennyi csodát megtapasztalhattam már, mennyi kenyér- és halszaporítást, igazi, bőkezű, tizenkét kosaras ráadással! És néha egészen megdöbbentő, milyen apró részletekbe menően igyekszik kiáltani: itt vagyok, veled vagyok, gondoskodom rólad!

„Ha egy kicsit el tudunk feledkezni önmagunkról, és rá tudunk csodálkozni arra, hogy Isten − aki mindent ért és tud, és ura minden részletnek − szeret és megváltott minket: beindul valami elengedés a múltunk, a sebeink felé.”

Erre bátorít a szerző. Többek között. De ez csak a kiindulópont. A folytatást lásd a kis könyvecske lapjain. 

Bayer Anna

a könyv felelős szerkesztője