Több, mint öt éve már, hogy saját berkeinken belül, védett terünkben az első intervíziós ülést megvalósítottuk, megéltük erejét – s ma csak még nagyobb energiával, lelkesedéssel gyakoroljuk. Időközben e szemlélet és módszer azon csoportjainkban is otthonra talált, melyekben képzőként, fejlesztőként dolgozunk. Reméljük, e könyv segítségével most még több ember számára válhat elérhetővé.
Az intervíziót szeretjük. Már létrejöttének kritériumai is a fejlesztés légkörének hordozói: az egymás közötti bizalom megléte, a verseny felfüggesztése, szakmai izgalom, különbözőségünk áldásként való értelmezése, osztozni vágyás. Rituálé, előre meghatározott keretekkel, erőszakmentesen, emberi gyöngeségeinket korrigáló mozzanatokkal. Erőteljes gesztus egymás felé, az egyenlők között. Az intervíziónak minden rész-mozzanatában a kölcsönösség kívánalma diktál. Vállaljuk, hogy egyaránt bennünk él a sebzett és elakadt, és ugyanígy az, aki társa mellé képes állni emberségével, tapasztalatával, s az is, aki eddigi kapcsolataiban és csoportjaiban szerzett kompetenciájával, valamint egy módszer elsajátítása iránti alázatával, fegyelmével kísérni képes.
Az intervízió azon az alapvető meggyőződésen nyugszik, hogy minden ember egyenlő és születésénél fogva értékes. Az intervízió hisz a fejlődés, kibontakozás és haladás lehetőségében és a belső munka eredményességében, sőt, ezt bizonyos értelemben az emberi lét törvényeként értelmezi. A személyt felelősnek látja saját működésének mélyebb megértésében, az azon való munkálkodásban, hogy megismerje és fejlessze magát. Az egymásért is felelősséget vállaló személyek közösségét fontos bázisnak tekinti – és szemben áll azokkal az irányokkal, amelyek bármilyen alapon különbséget látnak köztük értékben, vagy megkérdőjelezik a személy felelősségét, illetve a közösség fontos szerepét.
Fejlesztőként mindig foglalkoztatott bennünket a nyugtalanító kérdés: a fejlesztési folyamatokban való jelenlétünk hogyan járul hozzá a probléma fenntartásához? Az intervízióban az az egyik legáldottabb dolog, hogy áthúzza ezt a kérdést, a képzőt-szupervízort-szakembert visszafokozza, lefegyverzi és leülteti a résztvevői székbe. Együtt-érző, együtt-izguló, együtt-gondolkodó emberré teszi. Ezzel párhuzamosan a résztvevő felegyenesedik, felelős lesz, főszereplője a saját történetének. Mesélője, újraélője, alkotója. A csoport is átalakul: felszabadul a világos keretek közt születő mini-demokráciában, az együttlélegzés ritmusára mozdul a benső, a térerő maximumon van.
Nem adhatunk ennél sokkal többet, mint az intervíziókba csomagolt minőségi időt, minőségi figyelmet, minőségi szeretetet egymásnak. A tegnapban és mában megfáradt munkásnak, pedagógusnak, szociális dolgozónak és vezetőnek egyaránt jár az érzés, hogy van egy hely, van egy idő, ami arról szól, hogy neki jó legyen, ahol ő a főszereplő, ahol az ő története az egyetlen igaz történet, az ő fejlődése által növekszik az emberség a világban.
Az intervízióban sokszor nem érjük tetten, mi segít. Az odafordulás, a figyelem, a kimondás, az érzelmek nyilvánvalóvá tétele, egy régi értelmezés szétesése, egy új összefüggés feltárulása, kérdések születése…? Az a biztos, hogy akik részt vesznek, nem segíteni akarnak, hanem találkozni, részesülni, adni mindazt, amijük van.
Az intervízió mindig jókor jön — s ha vége, másképp fordul utána a Föld.
Lázár László PhD, a Piarista Rend Magyar Tartományának pedagógiai szolgálatért felelős vezetője és a rendhez kötődő szervezetfejlesztők
Lapozzon bele