Vannak utak, amiket önként soha nem választana az ember. Soha, semmiért. Aztán egyszer csak úgy hozza az élet, hogy nincs választék. Csak az az út marad. A nehéz, az embert próbáló, a fájdalmas. És akkor megtudjuk, hogy bizonyos virágok csak ennek az útnak mentén nyílnak. Hogy a szeretet megszületése olykor éppen olyan fájdalmas, mint a gyermek világrajövetele, de a mindenségért nem adnánk oda, amit kaptunk közben.

Ilyen utakat mutat be a népszerű párkapcsolati szakértő, Gary Chapman és szerzőtársai, Deborah Barr és Edward G. a Fakuló emlékek közt is szeretetben című kötetben is, amely sok történetet felidézett bennem. A nagyszülők leépülését és évekig tartó ápolását. A tőlünk egyre inkább távolodó kedves idős gyülekezeti tag összezavarodott tekintetét, amikor nem ismer meg bennünket. Egy nagyszerű szakembert, aki a házunk építésénél még szép és megbízható munkát végzett, majd a korai kezdetű Alzheimer-kór hatására a szemünk előtt vált gyanakvó és morcos idegenné. A fájdalmat, amit ezek a történetek keltettek bennem, most jól oldotta ennek a kötetnek az üzenete. Ebben a helyzetben, ilyen körülmények között is megélhetjük a szeretetet a hozzánk tartozókkal.

Az öt szeretetnyelv sok kapcsolatot mentett és újított már meg. De kétségkívül meglepő úgy ajánlani a demenciával küzdő beteget gondozóknak, hogy alig valamit, sőt gyakran semmit nem fognak a szeretetükért cserébe kapni. Hogyan lehet teljesen önzetlenül, semmit sem várva szeretni éveken át? Mi adhat erre erőt?

A betegség tönkreteszi hozzátartozónk személyiségét, homályba vesző emlékeivel együtt eltűnnek a biztató szavak, kedves érintések, személyre szabott ajándékok, jóízű beszélgetések, szívességek. A szeretet befogadásának képessége viszont megmarad, árulják el nekünk a könyv szerzői. A demens beteg gondozója eldöntheti, hogy azért, akivel korábban mélyen és odaszántan szerették egymást, kész-e most – egyoldalúan is – folytatni a megkezdett utat.

Sok gondozóval beszélgettem már, akik szerettük halála után lelkiismeretfurdalással küzdöttek. Bár minden tőlük telhetőt megtettek, soha nem érezték elégedettnek a beteget és kielégítőnek a kapcsolatukat. Fájdalmas hagyaték ez. Talán könnyebben hordozható ennek a homályba vesző útnak a terhe, ha erőt merítünk a könyvben szereplő sorstársak bizonyságtételéből. Mert nem a szenvtelen gondozás az egyetlen út. Lehetőségünk van az utolsó évek nehézségei között is jó perceket, pillanatokat, szeretetteli élményeket ajándékozni egymásnak.

A személyes történetek nem festenek elénk könnyű utat, de a valódi, megélt szeretet biztató példái. Szebbek, igazabbak, mint sok romantikus film vagy könyv. Élettel teli és biztató, mert olyan példaképeket mutat be, akiknek érdemes a nyomába lépni. Mai elöregedő társadalmunkban pedig tudjuk, ha önként nem is lépnénk rá, mégis előfordulhat az életünkben egy ilyen próbákkal teli útszakasz. És jó tudni, hogy nem reménytelen és hiábavaló ez sem – szeretetben.

Füller Timi