C. S. Lewis írja valamelyik könyvében, hogy az igazán jó könyv az, amelyik olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyek bár ismerősen csengenek számodra, de még soha nem tudtad úgy megfogalmazni, ahogyan a könyv tette. Lehet, hogy ez volt Tim Keller legutóbb magyar nyelven megjelent könyvével, a Tékozló Isten cíművel is. Másrészt, akik nagyon hasonló oldalról közelítik meg a keresztény hitet, a Szentírás értelmezését, életkortól és társadalmi helyzettől függetlenül végül nagyon hasonló következtetésekre jutnak. Az is igaz lehet, hogy ugyanaz a Lélek munkálkodik bennünk, ezért hasonlóan értjük meg a Szentírást. Bár ez utóbbi gyakran kérdéseket vet fel bennem, mert úgy hiszem, számos bibliaértelmező felháborítónak tartaná Keller értelmezését. Túlságosan éles, túlságosan őszinte, és túlságosan egyenes. Túlságosan kedélyborzoló, vagy amit az én fejemhez is vágnak gyakran: túlságosan „posztmodern”. Én mégis azt gondolom, hogy Tim Keller ugyanazt a radikálisan felháborító üzenetet közvetíti ebben a könyvében (is), mint amit Jézus és az első keresztények a saját korukban. Jézus üzenete korszaktól és helyzettől függetlenül MINDEN esetben felháborító, sőt gyakran kifejezetten sértő. Hogy miért? Pont erről szól Keller könyve, a Tékozló Isten. (ide kattintva megvásárolható!)

A könyv azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a „tékozló fiú” példázata alapján nagyon egyszerűen és világosan elmondja a kereszténység legalapvetőbb üzenetét, összefoglalja, hogy mi az evangélium. Keresőknek szól, de mégis mindazoknak is, akik „már hívőkké lettek”, mert azt mondja Keller, hogy ha már azt hiszed, te mindent tudsz, és már nem tudnak neked újat mondani, az a legegyértelműbb jele annak, hogy szükséged lenne megtérésre. Szóval, hogy az ő gondolatait követve fogalmazzak: az ifjabb és az idősebb testvéreknek egyaránt szól a könyv.

Tegnap este, ahogyan olvastam, igazán heves érzelmeket váltottak ki belőlem Tim Keller gondolatai. Egyrészt majd leesett a fejem a bólogatástól, és az igen-igen-igen-ektől, na meg a hümmögéstől, hogy ez mennyire igaz. Súlyos vallás és egyházkritika szüremkedik át a sorain. Például nagyon eltalált az a bekezdés, amikor arról ír, hogy kik járnak a Redeemer presbiteriánus gyülekezetbe, ahol ő a lelkész: egyharmad hívő, egyharmad nem-hívő (kereső), és egyharmad gyógyulófélben lévő hívő. Talán még soha sehol nem olvastam konkrétan az idősebb testvér és az egyház „nagyöregjei” közötti párhuzamról. A gyógyulófélben lévő hívők azok a fiatalabb testvérek, akiket az idősebb testvérek agyon kínoztak a fene-nagy tökéletességükkel, az ítélkezéssel, a kirekesztéssel, a brutális perfekcionizmusukka, könyörtelen erkölcsösségükkel, képmutatásukkal és persze tökéletes „hitükkel”. Nagyon ismerős érzések.

Anélkül, hogy lelőném a poént, spoiler nélkül: Keller azt mondja, hogy nem egy, hanem KÉT tékozló fiúról van szó. Mindkét fiú kihasználja az apját, és az egyik kutya, másik eb. Az egyházban mégis hajlamosak vagyunk csak a fiatalabb fiúk szapulására, miközben Jézus ezt a példázatot (több másikkal együtt) KIFEJEZETTEN az idősebb testvéreknek mondta el (a farizeusoknak és írástudóknak), akik Jézus fejéhez vágták, hogy vámszedőkkel és prostituáltakkal, bűnösökkel ül egy asztalhoz. Az idősebb testvérek ugyanolyan elveszettek (ez a helyes értelmezés!), mint a fiatalabbak. Mégis, az egyház – ahogyan Keller fogalmaz – tele van olyan idősebb testvérekkel, akik hallani sem akarnak a fiatalabb testvérek visszatéréséről. Sőt, ha lehet, el is üldözik őket.

Na, de nagyon könnyű elragadtatni magam, amikor ennyire adja magát a téma, viszont van egy másik vonala is a történetnek. Ez pedig a személyes vonal. Keller Chesterton esetét hozza példának. Chestertont (ha nem tudod, ki az, ajánlom a műveit!!) egy alkalommal egy újság megkereste ezzel a kérdéssel: mi a baj a világgal? Chesterton ezt válaszolta: “én vagyok a baj!” G.K.Chesterton. Keller arra hívja fel olvasói figyelmét, hogy attól függően, hogy az ifjabb, vagy az idősebb testvér útjáról tértél-e vissza az Atyához, és lettél Jézus követője, más és más dolgok fognak kísérteni. A fiatalabb testvéreket a kötöttségek nélküli élet, a felelősség elhárítása, a hedonizmus, míg az idősebbeket az erkölcsi felsőbbrendűség, a saját jóságukba vetett hit, az önmegváltásra irányuló vallásos cselekedetek. Lényegében mindkettő önmegváltás. Az Atya kijátszása a történetből.

A könyv nem hosszú (és nem drága!), de úgy érzem, bejegyzések sora fog még születni köszönhetően a rettentően impulzív és inspiratív megfogalmazásnak.

Persze, a végén az Atya a tékozló, aki bár egyik gyermeke sem érdemli meg, mégis gazdagon elárasztja őket kegyelmével és szeretetével.

Annyira kíváncsi vagyok, hogy mi történne, ha elkezdenénk komolyan venni ennek a könyvnek az üzenetét.