Az oroszlán jele III. – Ha eljön a hajnal
Fordítói ajánló
Vajon mit rejthet a könyv, amelyről egy marcona gladiátor néz a leendő olvasóra, miközben tudjuk, hogy Hadassa, Marcus és Julia történetére pontot tett Az oroszlán jele-trilógia második kötete?
Fordítóként már hónapok óta tudom, hogy valódi mélység rejtőzik a borító mögött. Mélység időben és térben, távolság, utazás, istenkeresés, de mélység az emberi lélekben, a múltban, a sérelmekben, mélység a gonosz által életünkbe ásott veremben is. „Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet” – hangzik az ige, amely végigkíséri ezt az utazást.
Atretes halottnak hitt fiát kutatja, de nem sejti, hogy Ricpá, egy keresztény özvegy karjaiban találja, aki saját gyermekének tekinti a kisfiút. Az apa haragján az asszony szépsége sem enyhít sokat, mégis kettejük súrlódásain keresztül kell megoldást találniuk a helyzetre, ugyanis a gladiátor megesküdött, hogy fiát Germániában, ősei földjén neveli fel. Hogy miként valósulhat ez meg a keményfejű Ricpá és a hirtelen haragú Atretes egymásnak feszülő akaratának kereszttüzében, az derüljön ki a könyvből. De tudjuk, hogy az ellenszenv felszíne alatt gyakran nagyon is pozitív érzelmek rejtőznek.
Ahogy azt is tudjuk, hogy a szerelem csak a kezdet. Férfiként megdöbbentem, milyen letaglózó pontossággal talál Rivers az olyan, férfiszív mélyén rejlő kérdések kellős közepébe, mint a szerelem, a vágy, a hűség, vagy éppen a harag, a küzdelem és a megbékélés. A szerző olyan szereplőket és helyzeteket vonultat fel, amelyek mindezekben megmutatják a krisztusi utat.
Azt hiszem, akik elolvasták a trilógia első két kötetét, azok azonnal belefognak a harmadikba is, amely a legjobbat őrizte meg elődei légköréből, mégis újat és mást tud adni: új helyszíneket hűvös, germán rengetegekkel; új szereplőket új, idegen kultúrákból; és új kihívásokat, amelyekben az időbeli távolság ellenére napjaink valóságára ismerhetünk.
