Egy testbeszédről szóló könyvet olvastam át nemrég újra, hátha találok benne olyan képeket, amik segítenék az autista fiamat a többi ember gesztusainak megértésében. Miközben keresgéltem, magam is új dolgokra ébredtem rá újra. Nevezetesen arra, hogy bizony, ha a mozdulatok nem hazudnak (márpedig ezek ösztönös dolgok), akkor még mindig akad bántalmazott gyerek a környezetemben.

Nehéz szívvel gondoltam végig, mit tehetek, mit tehetnék értük. Igencsak kicsi az eszköztáram. Egészen megszomorodtam ebben a tépelődésben. Így éppen a legjobbkor került a kezembe Dorie – A lány, akit senki sem szeretett című könyve, majd ennek folytatása, a Sehol sem sírhatsz. Megrendülve kóvályogtam végig az első fejezeteken. A nem kívánt terhességből született gyermek elutasításán, elhanyagolásán, sok-sok magányán és félelmén. Az intézet személytelen légkörén, az újra és újra összetörő bizakodások során, a bántalmazás, kihasználtság számtalan stációján.

Aztán egy egészen apró kis fordulat következik be: valaki, aki még csak nevet sem kap a könyvben, beszél Isten szeretetéről az intézet lakóinak, és Dorie – bár megnyilvánulni nem mer – belekapaszkodik ebbe a felé nyújtott segítő kézbe. A sorsa nem változik meg drasztikusan. A nevelőszülőknél és később az apjánál töltött évek is tele vannak elutasítással, nehézséggel, elbizonytalanító helyzetekkel, ám a gyermek mégis új úton jár ezután, otthonra és biztonságra talál ebben a szeretetben.

A felnőtté válás azonban nem egyszerű. Családi háttér nélkül pedig különösen nehéz az indulás. Dorie elképesztő kanyargós úton jut el egy igazán szép állomásig, amikor elfogadó és megértő társra talál. Az életük azonban továbbra sem lesz rózsaszín álom. Misszionáriusként komoly hitpróbák, betegségek, veszélyek szegélyezik útjukat. Benne azonban már egy komoly bázis addigra az Isten megbízható szeretete. A külső történések sokkal inkább a felszínt érintik innen, hite igazi menedék számára.

Második könyve még mélyebb kitárulkozás. Nagyon kevesen tudnak erről őszintén beszélni. A szexuális bántalmazás olyan sebeket ejt, amiket még jelezni, kimutatni is szégyell az áldozat. A fájdalom elrejtése pedig nem oldja meg az évek során sem a felgyűlt harag, félelem és magány bilincseit. Dorie példája azonban azt a reménységet ajándékozza nekünk, hogy létezik gyógyulás. Lehet ép lelkű felnőtté válni ilyen múltbeli sérülésekkel is. Van feloldozás és helyreállítás Istennél.

Múltbeli megpróbáltatásait és jelenbeli békességét tapasztalva sokan indulnak el az általa mutatott úton, hogy a megtört szívek gyógyítója őket is karjába vegye és életre dédelgesse. Vállalják a megbocsátás nehéz és rögös útját, elfogadják az életükre igent mondó Istent és valami teljesen újat kezdenek el vele. És erre a másik életre hívogathatunk mi is embereket. Gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket és időseket egyaránt. Soha sem késő és soha nem veszett oda minden.

Szükség van rá nagyon. Jó végiggondolni így is az életet. Hatalmas erőt ad tudni, hogy van remény. Istennel pedig mindig van!

Füller Tímea