Gimnáziumi éveim legnagyobb színházi élményei közé tartozott a frissen megalakult Katona József Színház Stílusgyakorlatok c. előadása. A Bán-Dörner-Gáspár trió máig utánozhatatlan frissességgel, humorral adta elő Queneau klasszikusát. Nem is tudom, hogy hányszor láttam. Talán azért, mert a Stílusgyakorlatok alapkoncepciója, a variabilitás önmagában is újra- meg újranézést, -befogadást kíván: a groteszk, abszurd helyzetek, szójátékok és karakterek egymáshoz viszonyított és ismerős kavalkádja mindig máshol találta el a befogadót.

Queneau egy banális utcai történetet rejtett el a Stílgyak mélyén, és ahogyan a Köpenykönyvet forgattam, meg kellett kérdeznem: vajon lehetnek-e, vannak-e a Biblia mélyén amolyan igazán banális történetek, pillanatok? Miért maradtak benne ezek? Mindenből ki lehet sajtolni valami „mondanivalót”?

A Kis köpenykönyv többrétegű. Felületes olvasásra, főleg a régebbi, sok rajzzal bővített verziója úgy tűnik, hogy jól összefogott, sok értelemben parodisztikus, jó humorú olvasmány. Azonban ezek mögött a variációk mögött sok kérdés húzódik. Például az Eckhart mester-verziók, a posztmodern olvasatok, a karizmatikus esőköpenyek, a házicsoport szemérmesen maga elé meredő bizonyságtevője, a régi magyar szövegek allúziója, a verselések, az önmaga ellenében is mindent készen bebizonyító bibliakritikai megnyilvánulások megannyi kérdést is fölvethetnek. Nem véletlen, hogy erre a könyvre már felfigyeltek teológiai kurzusokon is. A nevetések, félmosolyok mögött és után talán bennünk is meghúzódhat, hogy az Írás perikópáit milyen körítéssel tesszük fogyaszthatóvá? Merthogy a töménysége, súlyos volta megkövetel valamelyes tálalást, különben nem emészthető. Ez a könyv pedig kitűnően ötvözi a stílusparódiákat a gondolati párhuzamokkal: az „Isdhen”- ező, szenvedélyes modern próféta a reneszánsz kor humanistájával és a posztmodern létharcolókkal mind egy nyelvet beszél: megpróbálja a szájára venni a Kimondhatatlant. Mint ahogy mi is.

Kutasy Zsolt