Bizonyosan állítható, hogy az olvasás élmény. Egy új világot teremt az olvasó elméjében, s akarva-akaratlanul ennek a dimenziónak a részévé válik. Időnként szívesen alakítanánk is ezt a világot, hogy saját igazságérzetünk szerint alakuljanak a benne lezajló események. Egy elképzelt világ erre sokkal több lehetőséget nyújt, mint a sokszor oly kegyetlen valós élet. Azonban sokunkkal megtörtént már bizonyára, hogy valamilyen módon nem mi alakítottuk a könyv által létrehívott életet, hanem az alakított, formált minket. Egy könyv értéke, funkciója az esztétikai élményen túl hatásában is rejlik.

Lassan két éve, hogy ajándékba kaptam egy könyvet, mely egy ma élő keresztyén amerikai írónő, Francine Rivers tollából származik. Aki elolvas egy-egy általa írt könyvet, mindenképpen többet és többet kíván megismerni. Lenyűgöző történetei nemcsak gyönyörködtetnek, hanem a benne megfogalmazott hitigazságok el is gondolkodtatnak, s más szemléletmódot szülnek, sőt tettekre sarkallnak.

Nehéz rangsorolni ezeket a regényeket, hisz felejthetetlen élményt nyújtanak. Mégis kiemelném most közülük Az oroszlán jele-trilógiát (melynek ez idáig első két kötete jelent meg). A történet a Krisztus utáni első században játszódik a Római Birodalomban, annak is oly vészterhes időszakában, melyet a keresztyénüldözés fellángolása jellemzett, s az a mindennapok részévé vált. Főhőse egy fiatal lány, Hadassa, kinek legnagyobb „bűne” keresztyénségéből adódik. A regények olvasása közben olyan érzelmek szabadulnak fel, melyek színes palettát alkotnak: együttérzés, szeretet, bánat, de düh és harag is. Hadassa élete sokszor csak egy hajszálon függ, s mindez azért, mert hitét soha nem adja fel, hisz az mélyen az ő Urában, Krisztusában gyökerezik.

A regény olvasása közben úgy éreztem, a főhős élete meseszerű, mert olyan rendületlenül hisz, szolgál Isten és emberek felé, amit vakmerőségnek, naivitásnak is lehetne talán nevezni. S amint megfogalmazódott bennem ez a gondolat, kicsit meg is állított, és kérdések megválaszolására ösztönzött. Miért tűnik hihetetlennek egy ilyen élet? 1. Mert önzetlen krisztusi szeretet az alapja, mely az emberek felé nyújtott önfeláldozó segítségnyújtásban nyilvánul meg? 2. Vagy esetleg azért, mert valóban hű Krisztushoz mindhalálig? 3. Talán azért, mert nem saját igényei, elvárásai szerint alakítja Krisztus tanításait? Ezeket a kérdéseket tisztázva, meg is szégyenültem, hisz egy hívő keresztyén életet ezek a tulajdonságok jellemeznek.

Isten csodálatos módon lép közbe az életünkbe. Olyan új látást adott ezeken a regényeken keresztül, melyekre hívő keresztyénként szükségem volt. Valamikor lobogott az a bizonyos első szeretet, de évről-évre halványodott a lángja. Pedig a Szentlélek tüze kell, hogy hasson át bennünket, hogy keresztyénségünk túllépjen a névlegességen.  A regényen keresztül Isten újra megnyitotta a lelkemnek azt a részét, ami tenni akar Érte, Vele és Általa. Istennek sok „Hadassára” lenne szüksége, akik soha nem mérlegelnek, hogy megéri-e megtenni olyan lépéseket, melyekből nem származik hasznuk. Akik készek a megbocsájtáson túl még felejteni is. Akiknek nem kell győzködniük magukat azért, hogy jó érveket találjanak, amivel kimenthetik magukat az Istenről szóló bizonyságtétel elmulasztása alól.

Nem rólunk, emberekről szól azonban ez az áldozatkészség, hanem Isten mérhetetlen és kikutathatatlan szeretetéről. Mire lennék én képes nélküle? Mi az, amit önerőből képes vagyok elvégezni? A főhős történetén keresztül nyilvánvalóvá válik ez újra. Egy elkötelezett keresztyén élet sem mentes a kísértésektől, aggodalmaktól, félelmektől. Hadassa azonban állandó kapcsolatban van az ő Megváltójával. Nem próbál megoldásokat keresni, ami belátása szerint helyénvaló, hanem a segítséget Istentől várja, s bízik benne, hogy ő utat mutat. Ez az a lecke, amit nekem is meg kell tanulnom nap mint nap. Ha megpróbálom magam elszakítani az éltető Forrástól, sivár és száraz lesz az életem. Hajlamos vagyok ilyenkor az aggodalmaimra, félelmeimre úgy tekinteni, mint olyanokra, melyek felém nőnek, s maguk alá temetnek. Elfelejtem azt, hogy Isten sokkal hatalmasabb minden nehézségnél, amely az életemben jelen van. Az élő Úrra való hagyatkozás, s a teljes neki átadott élet az, amelyik képes minden nehézség fölött s mögött meglátni a világteremtő és megváltó Istent. Ha Krisztus megváltását, mely Isten szeretetének legnagyobb jele, semmibe vesszük, akkor természetes, hogy soha nem tudjuk átérezni ezt a szeretetet, hisz könnyebb arra figyelni az életünkben, ami fájdalmas, mint arra a sok ajándékra, amivel Isten naponta elhalmoz.

A regénybeli fiatal lány Isten munkatársává vált a lélekmentésben, hisz Krisztusban gyökerező végtelen türelme, alázata mások számára is vonzóvá vált. Szükséges lenne, hogy ez jellemezzen minket is, ma élő keresztyéneket. Vonzóvá tenni Krisztust, s egyáltalán nem biztos, hogy erre mindig a szavak a legmegfelelőbbek, hanem az, amit teszünk, illetve, amit nem teszünk. Célunk kellene, hogy legyen: Krisztus illatává, levelévé válni, akik által érezni lehet Őt, s kikből olvasni lehet élő üzenetét. Erre van szüksége a megkeseredett, megfélemlített világnak, mely a bűn rabságában nyomorog, s az eluralkodó szabadosságot szabadságnak nevezi.
Amikor engedjük, hogy ezek a megfogalmazott üzenetek tettekre váljanak, akkor tud Isten használni, s olyanok lehetünk, mint eszközök a mester kezében. Mit ér a véső, kalapács, ha senki nem veszi kézbe. Isten szeretetét átérezve értelmet nyer az életünk. Panasz helyett hála fogan az ajkunkon, dicsőségvágy helyett alázat. Ez pedig semmiképpen nem maradhat magánügy.

Gátasné Szatmári Valéria