Nagy örömmel és várakozással forgatom Timothy Keller könyveit. Inspirálónak és evangéliuminak tartom írásait. Magyarul, – köszönet a Harmat-Koinónia kiadónak – már több könyve is megjelent, többek között a Hit és kételkedés, a Tékozló Isten és két elveszett fia, vagy a Bálványaink. Most a New York-i presbiteriánus lelkész egy rövidebb írását olvastam el, mely Az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága címmel jelent meg.

A könyvecske alig ötvenoldalnyi, könnyen elolvasható egy-két óra alatt. Javaslom minden hívő és Istent kereső embernek tanulmányozásra, értékes gondolatokat talál benne.

Korunk önismeretét, de a lelkigondozást és néha a keresztény igehirdetést is áthatják a modern pszichológia felismerései. Divatos, – ahogy azt Keller is kifejteni – az ember alapvető problémájának a rossz önértékelést tartani. Míg régen azt mondták, az ember baja az, hogy túl sokat gondol magáról, túlságosan büszke, addig ma a túlzott önbizalomhiányt, vagy a kisebbrendűségi érzést tartják gondnak.

Mi a terápia? Nagyobb önbizalmat kell adni az embereknek. Érezzék magukat fontosnak, egyedinek, értékesnek. A büszke ember boldog, nagyobb teljesítményekre képes.

Ez a nárcisztikus viselkedés azonban nagyon sebezhető. A büszkeség csak arra tud építeni, hogy a másikhoz viszonyítva jobb, okosabb, gyorsabb, szebb vagyok. Bizonyos területeken érezhetem is úgy magamat, hogy több vagyok a másiknál, de ez a bármikor összeomolhat.

„Azt mondjuk, az emberek azért, illetve arra büszkék, hogy gazdagok, okosak, vagy jó megjelenésűek, de ez nem így van. Arra büszkék, hogy gazdagabbak, okosabbak, jobb külsejűek, mint mások. Ha mindenki egyformán gazdag, okos vagy csinos volna, nem lenne ok a büszkeségre.” Idézi Keller C.S. Lewist a könyvében.

Ha mások nem is értékelnek minket, akkor azt mondjuk, nem érdekel minket mások véleménye, saját mércét állítunk fel magunknak. Ezt a módszert használja a modern pszichoterápia.

Modern világunk végtelenül nárcisztikus. A reklámok tudatosan építenek arra, hogy felgerjesszék az emberek büszkeségét. Azt hazudják, egyedi és a másik embernél több leszel egy divatos ruhával, cipővel, mobil telefonnal, autóval. Ha nincs is szükséged rá, megveszed, mert azt gondolod, jót tesz az önértékelésednek – egy ideig.
Mind a túlzott felfuvalkodás és büszkeség, mind a kisebbrendűségi érzés ugyanabból az önzésből táplálkozik, az ember túl sokat foglalkozik önmagával. A megoldás, a helyes önértékelés nem abban van, hogy értékesnek, vagy kevésbé értékesnek látjuk magunkat, hanem abban, hogy nem foglalkozunk sokat önmagunkkal, megfeledkezünk önmagunkról.

Keller Pálnak az 1Korintus 3,21-4,7-ig terjedő szakaszát elemzi, ahol az apostol őszintén beszél arról, hogy a hívők között is tetten érhető a büszkeség. Pozícióharc, versengés jelent meg a korintusiak között. Az egyik hívő többnek akart látszani a másiknál. Pál azonban azt mondja, hogy nagy tévedésben vannak. Őt nem érdekli, mit mondanak róla mások, sőt az sem érdekli, hogy önmagát hogyan értékeli. Egyetlen dolog a fontos: hogyan látja őt Krisztus. Egyetlen ítélőszék van, ahol az ember értékét megállapítják és ez nem az emberek ítélete, hanem Isten ítélőszéke.

A megtért ember átment már az ítéleten, hiszen Krisztus helyettük lett megítélve, ezért nem kell folyton a „bíróság előtt” állnia. Nem kell folyton azzal foglalkoznia, hogy értékes-e az élete. Nem kell másokhoz viszonyítania magát, nem kell folyamatosan bizonyítania, egyszerűen élhet a valódi szabadságban.

Hosszú az út addig, míg ezek a gondolatok a megértéstől a gyakorlatig eljutnak, de szüksége van Isten népének arra megtanulja mit jelent a valódi alázat, melyre Jézus Krisztus tanította követőit.

Írta: Merényi Zoltán

Megjelent a baptist.hu-n